1. Elöljáró beszéd

Kattintson a vásárláshoz! 

Dr. György Júlia könyve, „A nehezen nevelhető gyermek” a múlt század második felében jelent meg. A gyermekvédelem nagy alakjának egyik fontos gondolata, hogy a gyerekekkel kapcsolatos „nevelési” problémák oka nem egyedül a gyerekek „komiszsága”. Ha gond van, legalább annyira, ha nem, sokkal inkább (mondom én) a gyerekeket körülvevő felnőttek hibáztathatók. Ezért viseli ez a könyv ezt a címet, a nagy gyerekbarát emléke előtt tisztelegve.

Olyan témáról szeretnék itt gondolatokat közreadni, amely a fényes simaságig lerágott csont. Megkockáztatok gyerek- és felnőttvilág egymás közti kapcsolatáról elgondolkodni. A közvetlen világ, vagyis a szülők, a távolabbi világ: az iskola, és a még távolabbi világ, a társadalom gyerekekre gyakorolt hatásáról.

A gyereknevelésről annyi bölcs, mindenre alkalmazható jó tanácsot tartalmazó könyv, TV-műsor, oktatófilm létezik, hogy ha valakinek nehézségei vannak e téren, előkap egy adott módszert közreadó könyvet, és már tudja is, mi a tennivalója. Ha újabb baj keletkezik, megnézi a tartalomjegyzéket, és ott megtalálja azt a fejezetet, melyben a megoldás található.

Én nem arra törekedtem, hogy segítsek a felnőtteknek, mit és hogyan kell tenniük, ha „jó” szülők akarnak leni. Ez a könyv inkább egy olyan felnőtt gondolatait tartalmazza, aki képes gyerekszemmel rápillantani arra, mit művel az irgalmatlan jóindulat és felnőtt bölcsesség a gyerekeinkkel. Arról a furcsa, érdekes módon alig észlelt jelenségről beszélek, hogyan felejtik el – ahogy én fogalmazok: „árulják el” – szinte átmenet nélkül gyerekkorukat a „felnőtté” vált emberek. Hogyan lesznek – intelligenciaszinttől függetlenül – teljesen vakok a gyerekek igényeire. Miként válnak a közgondolkodásban kitermelődött banalitások rabjaivá, és hogyan nézik komoly pofával, méltósággal hülyének okos, intelligens gyerekeiket. Gyerekeik szemében hogyan válnak izgalmas, érdekes fickók helyett, akikkel társaik előtt büszkélkedni lehet, unalmas erkölcsmanóvá, különböző közmondások parafrázisait csámcsogó használhatatlan, nem egyszer unalmas vagy félelmes szereplőkké. A bölcs, jóindulatú felnőttek leggyakrabban azt sem veszik észre, hogy gyerekeik belső világa ismeretlen területté vált számukra. Mint ahogy azt sem, hogy fiaik, lányaik „betörtek”, maguk is kezdenek megmerevedni, mind jobban azonosulva a jóindulat vezérelte szelíd vagy erőszakos felnőttkényszerrel. Mind fontosabbá válik számukra, hogy a kisgyerek köszönjön szépen a néninek, és ne ugráljon a kanapén. Mind fenyegetőbbé válik, hogy „jó gyerekek” lesznek. Épp tegnap olvastam egy nosztalgikus olvasói levelet a 168 Órában, ahol egy felnőtt ezen borong. Őt – mint írja – valóban arra tanították a szülei, hogy köszönjön szépen a néninek. Milyen más is lenne az ifjúságunk, ha belátnánk, hogy itt van a dolgok megoldásának a kulcsa.

Mint úgynevezett „nem mai gyerek”, rá kellett ébrednem, hogy ha valaki valamiről, bármiről megszólal, vagy leír egy sort is, már megbukott. Amint gondolatainkat elmondjuk, vagy – ami majdnem ugyanaz – leírjuk, alig tettünk mást, mint a félreértések sorozatát indítottuk el.

De úgy vélem, ha belépünk a fáskamrák egyszerűségével berendezett római Szent Péter-székesegyházba, netán egy pillantást vetünk a végletekig puritán pápai ornátusra, a szentatyák fején az amúgy krisztusi egyszerűséggel viselt hármas koronára, nagyjából már láthatjuk is, mit értett meg az emberiség Jézus szavaiból. Képzeljük el Jézust a keresztfán, fején egy sikkes tiarával, az aranyláncon mellére lógó gyémánttal kirakott aranyfeszülettel – kora bitófáján.

Ennek az írásnak számos kijelentése sokak számára rendkívül irritáló lehet. Némely állítás kiválóan alkalmas arra, hogy a mondanivalót nem értve, és a sorok közül kiemelve idézni lehessen az átkozódáshoz. Amikor szemben ül velünk egy „értetlen” apa vagy anya a klinikai rendelésen, az ember helyt tud állni az általa képviseltekért. Az írott szó nem tud vitatkozni. Meggyőzni még kevésbé. Bár ez alkalommal talán a különleges forma alkalmat ad majd valamiféle párbeszédre.

Bár szó esik erről később is, megnyugtatásul már most elmondom. Az emberiség túlnyomó többsége szüleitől tanulja, hogy kell egy szülőnek „jó szülőként” viselkednie. Gyerekei ennek megfelelően fognak felnőni. Akkor is, ha pont az ellenkezőjét teszik majd a gyerekeikkel, mint amit otthon tapasztaltak. Mert az „ellenkező” bánásmódot a tapasztaltakkal szembeni ellenállás indokolja. A fejlődéslélektan, a gyermeklélektan és más társtudományok a hagyományosnál jobb lehetőséget kínálnak. E tudományok eredményei azonban rendkívül lassan válnak a közgondolkodás részeivé. Gondoljuk csak meg, milyen nehezen vált köztudottá, hogy a Föld gömbölyű. Ezért nem szabad kárhoztatnunk azt a sok haszontalan, nemegyszer abszolút kártékony „nevelési elvet”, amit a szülők többsége alkalmaz. Mert valahogy csak kell működni szülőként. Mégsem felesleges elgondolkodni azon, nem lehet-e a dolgot derűsebben, hasznosabban, könnyebben, elegánsabban és intelligensebben csinálni.

Érdemes tisztában lenni vele: szerencsére ha egy gyereket igazán szeretnek a szülei, akkor még a nevelést is csaknem sértetlenül kibírja, és élhet boldogan.

A „lelki problémák”-ra, a magatartási, életvezetési panaszokkal kapcsolatban adott tanácsok általában teljesen hatástalanok. Minél jobbak, a helyzet minél alaposabb ismeretében születtek, annál hatástalanabbak. Igen sok esetben kárt okoznak. A tanácsot kapó racionálisan maga is tudja, hogy mi lenne az értelmes kiút bonyolult helyzetéből. Számára az az egyetlen kijárat, amely biztosan járhatatlan. (Mások nehéz helyzeteire mindenkinek van jó megoldása.) Ha ráadásul egy tekintélyfigurától azt a tanácsot kapja, hogy lépjen arra a bizonyos járhatatlan útra, csak súlyosbodik a helyzete, saját tehetetlenségét látván. A pszichoterápiás eljárások, módszerek hatóanyaga nem a tanácsadás.

Magas érzelmi, indulati feszültségű élethelyzetekben az emberi lény racionálisan, szavakkal közvetlenül nem befolyásolható.

Igaz viszont az is, hogy az emberekkel kapcsolatos határozott véleményekkel nagyon csínján kell bánni.

Egy amerikai vizsgálat azt kívánta felderíteni, milyen hatással vannak a közönségre a különböző kommunikációs eszközökkel közreadott nevelési ismeretek. Az eredmény elgondolkodtató: az ilyen közlések, a népszerű ismeretterjesztés – könyvek, cikkek, műsorok – egyetlen kimutatható eredménye, hasonlóan a cigarettás dobozokon jó szándékkal megjelenített ostoba, elriasztó képekhez, szövegekhez, annyi, hogy a dohányzók lelkiismeret-furdalása, szorongása növekszik, a nevelési eljárásaikban bizonytalan szülők biztonságérzete pedig csökken, aggodalmasságuk fokozódik gyerekeikkel szemben. Ennek a figyelemre méltó kutatási eredménynek – mint általában az ismeretközlésnek – természetesen semmilyen következménye nincs, változatlanul ömlenek ránk a különböző gyereknevelési segítő kiadványok.

Nem érdektelen szemléltetésül elmondanom, mit várnak a gyereknevelésről szóló adások készítői az ilyen műsoroktól.

Ketten ötlöttük ki a hatvanas évek végén a Szülők, nevelők egymás közt című tévésorozatot Jenő barátommal.(Ő „a” Ranschburg, de nagyon nevetségesnek érezném Ranschburgozni, több évtizedes barátsággal a hátunk mögött.) Az egyik műsorhoz szükségünk volt egy pszichiáterre, Goldschmidt Dénest kértem fel. Dénes a legnagyszerűbb gyógyítók egyike, akit ismertem. Villogó elme. Megörült a hívásnak, mert mint mondta, ’56 óta ő „fekete seggű” és ezzel a nyilvános szerepléssel mintegy visszakerül a szobatiszta lények sorába. (Akkoriban ez többé-kevésbé így volt.)

Jött Dénes. A lámpák előtt kitűnően szerepelt.

Még beszélt, amikor odajön hozzám a rendező:

– Te Zoli, hát kit hoztál nekem ide?

– Miért, mi a baj?

– Ember! Ennek a pasasnak nincsen lába!

(Dénes gyerekparalízisben maradandóan sérült, többnyire elegáns botot használt, kifejezetten sármosan bicegett. Imádták is a nők.) Mondom: nem a lábát hoztam, a fejét. Palásthy fejcsóválva el. Két perc múlva ismét jött.

– Zoli! Ennek az embernek nincsen foga!

(Dénes valóban épp csináltatta a fogait, de azt senki nem láthatta a képen.)

Kivágták az adásból.

A felvétel végén odajött hozzám két díszletmunkás, és az egyik megkérdezte:

– Tessék mondani ki volt az az úr, az idegorvos?

– Miért kérdezi? – érdeklődtem kíváncsian.

Mire a díszletmunkás:

– Tetszik tudni, mi már sok tudóst hallottunk itt beszélni, de én először értettem meg, amit egy tudós beszél.

Goldschmidt nagyszerűen oldotta meg a feladatát, mindenki tátott szájjal hallgatta, aki jelen volt. Talán egy idegen szót se használt. No de azért gondoljuk meg! Kevés lába volt. Fogsora sem ép. Nem lehetett bennhagyni az adásban. Kit érdekelt ott a mondanivalója?

Azóta sokat romlott a helyzet.


Következő fejezet >>


Ha tetszett, ossza meg másokkal is az alábbi gombok segítségével!

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *