2. Vigyázat, nagyon bonyolultak vagyunk

Kattintson a vásárláshoz! 

Életem legaktívabb évtizedeit egy nagy forgalmú pszichoterápiás ambulancián töltöttem. A következőkben elmesélt történetek nagyobbik része ehhez a munkához kapcsolódik. A felidézett eseteket dőlt betűvel jelölöm. Klinikai, dokumentált esetanyagaimból valók. Hogy az emberi jelenség milyen felfoghatatlanul bonyolult, s hogy a történéseibe beavatkozó, azokat megfejteni kívánó ritkán, talán sosem lehet teljesen biztos a megfejtés helyes voltában, annak szemléltetésére, figyelmeztetésül szolgál a következő két történet.

Több évtizedes gyógyító munkám kétségtelenül legműveltebb, legintelligensebb személyisége volt a terápia alanya.

Mi a baj?

Nem tud kilépni a házasságából. Hét hónapja folyt a munka. Hét hónapig türelmesen hallgattam hetente kétszer negyvenöt percig, milyen fontos lenne, hogy megszakítsák a hosszú, mindkettőjük életét pusztító kapcsolatot. Szó sincs vitákról, veszekedésekről, a legfinomabb, legkulturáltabb unalomban, és kölcsönös értetlenségben folyik az élet. Intelligens vendégségek, közös opera, hangverseny, színház. Együtt nyaralás, telelés. Jómód. Halálos unalom. Üresség.

Kliensem tizenhat éve tudta, hogy házassága nem csak rossz, de életpusztító is. Mindketten magasan képzett, nyomasztóan művelt, nyelveket – többet – beszélő jelentős beosztású, nagypolgári származású, rokonszenves, kitűnő humorú figurák. Nem lehetett előállni semmivel. Kliensem – sokat olvasó ember lévén – ráadásul még az én szakmámban is tájékozottabb volt az átlagnál, vigyáznom kellett arra is, nehogy az a gyanúja támadjon, recept alapján dolgozom.

Mindent meggondolva elhatároztam, megszakítom a terméktelen, reménytelen „együttműködést”. A férfi megközelíthetetlen. Fáradságom – és az ő kínlódása is – haszontalan. Abba kell hagyni. Mert nincs végtelen türelem, csak hosszú türelem létezik. Nem vethettem a szemére páciensemnek, hogy nem válogatja meg a szavait. Nem, mert bár hónapok óta beszélt, nem ismételte magát. Mindig más oldalról közelítette meg a problémát. A mondandó lényege azonban mindig erre az egyszerű közlésre volt lefordítható: tudom, hogy elvesztegetem az életem, hogy már régen elő kellett volna állnom azzal, hogy hagyjuk abba, de nincs szívem ezt a nagyszerű teremtést szíven döfni.

Gondolják meg! Hónapokig hallgatni ezt reménytelenül! A terapeuta sincs mindig a legjobb formában.

Utolsó előtti találkozásunkon – mindegy miért – éppen nagyon rossz napom volt. Meglepő újdonsággal állt elő: tizenhat éve azon gondolkodik, el kellene válnia, de nem képes szíven döfni azt a nagyszerű teremtést.

Máig se tudom, hogy engedhettem meg magamnak ilyen megbocsáthatatlan fegyelmezetlenséget, de ostoba, csak tudatlan laikustól elfogadható módon kifakadtam:

– Drága uram! Tizenhat éve ezen gondolkodik. Meddig akarja még ezt csinálni? Miért nem ül le vele, és miért nem mondja meg neki, hogy abba akarja hagyni!?

Emberem elhallgatott.

Hirtelen rájöttem, milyen hülyeséget csináltam. Aggódva néztem a hallgató férfit. Mire vár?! Ültünk vagy fél percet, amikor megszólalt:

– Talán igaza van – mondta elgondolkodva, és ez a kiváló modorú úriember köszönés nélkül faképnél hagyott.

Megijedtem.

Utána nem szaladhattam, és azt se tudtam, mivel szaladhatnék utána. Otrombaságom nyilván arculcsapásként érte, nagyon megbánthattam. Köszönés nélkül hagyott ott.

Nem őszült még a halántékom, hajósinas sem voltam már, de jókora távolságban munkálkodtam a rangosabb tisztektől. Rendes, emlékezetes szakmai hasra esésnek tűnt, ami történt.

„Halálra sértett” emberem másnap telefonon keresett:

– Mondja, doktor úr, jöhetek a szokott időben? A múltkor nagyon sebesen távoztam.

Jött a szokott időben.

Leült, és egy iratot adott a kezembe. Az irat egy válókereset volt. Válás közös megegyezéssel. Ennyit mondott még: múltkori ingerült felkiáltásom úgy hatott rá, „mint vakuvillanás a sötét szobában”. Hazament, és azon melegében „leült” a „nagyszerű teremtéssel” elmondta a rettegett szöveget: hagyjuk abba – és várta a feltörő zokogást. Nem tört fel. A „nagyszerű teremtés” rövid gondolkodás után így szólt: hát, látod, Pista, te bátrabb vagy mint én. Évek óta készülök, hogy leüljünk, és beszéljük meg, mikor hagyjuk végre abba.

– Nem értem a dolgot – morfondírozott a nagy tett végrehajtója. – Még egyszer mondom, mint a villanófény. Valahogy egyszerre minden megvilágosodott… Nyilvánvaló lett, mi a tennivalóm. Mindent köszönök.

Sikeres munka. Hja! Ha az ember otthon van a szakmájában.

Csak hogy érzékeltessem, nem könnyű dolog mesterségem igazságaiban biztosnak lenni, nem a levegőbe beszélek, amikor azt mondom, nagyon bonyolultak vagyunk, érdemes elmesélnem egy másik esetemet.

Még hogy a tanács hatástalan!

Ha az előző történetem szereplőjéről azt mondtam, igen magas intellektusú férfiút ismertem meg benne, akkor viszont a következőben történetben szereplő apát nem magas intellektusával lehet jellemezni. Ha tehát valaki azt gondolná, a kiváló intellektusú emberek még a tanácsra is képesek hallgatni, álljon itt a következő eset:

Szálfatermetű egyenes tartású férfiú. Nyolcadikos kislányát hozza. A panasz meglepő, ritka: a kislány rosszul tanul. Még ilyet! Az apa – iparos ember – előadásmódja furcsának tűnik. Úgy hangzanak a rövid, tárgyszerű, minden érzelmi színezetet nélkülöző mondatai, mint valami jelentés, beszámoló. A férfi ülése is sajátos. Mintha „vigyázzban” ülne. Egyenes derék, két keze tenyérrel lefordítva, egymással párhuzamosan nyugszik a térdén. Az jut eszembe, hogy a szemmel láthatóan és füllel hallhatóan hihetetlenül merev férfi olyan, mint egy katona.

Persze találkoztam én már trágyaszippantó autót parancsnokló férfival is, akit, amikor kíváncsiságtól hajtva megkérdeztem: mondja uram, nem akarom megbántani, de hogy lesz valaki szippantós?, akkor így felelt: gyerekkoromban nem erre a pályára készültem. Azelőtt vezérkari ezredesként teljesítettem szolgálatot a kormányzó úr mellett. Így hát ezt az urat is megkérdezem. Azelőtt mi volt a foglalkozása? Nyertem! Ő ugyan csak százados volt, nem is vezérkari. A kőszegi cőgerej neveltje. Érdeklődő kérdéseim nyomán megtudom, hány emberét hozta haza épségben a Don-kanyarból. Igen, ismerte Ottlikot, de nem „együtt szolgáltak”. Ottlik nyavalygós bőgőmasina volt. „Nem bírtuk az ilyen nyavalygósokat.” Tudja, hogy Ottlik valami firkász lett. Igen, olvasta a könyvet. Az egész – megbocsásson – egy nagy hülyeség. Egy szó se igaz az egészből. Civil nyavalygás. Nem volt ott divat nyavalyogni.

Megered a nyelve. Egy darabig gyalázza Ottlikot, aztán elhallgat. Kis szünet után hozzáteszi: persze az első időkben én is sokat bőgtem éjszaka. Majdnem elnevetem magam. Most nyílik rá a szemem: a férfi keki színű öltönyben, barna nyakkendőben, a fotelban felém „fél balraátban” ül. Katona. Jelent.

Jobban szeretett volna fiút, de persze „a kislánynak is örült”. Rend van otthon. De még milyen! A rosszul tanuló kislány pontosan ismeri a rendet. A büntetések követik a „bűnöket”. Négyes: két nap nincs televízió. Hármas: egy hétig nincs televízió. És így tovább. Lehet, hogy az apa merő jóindulatból ki is kötné a gyereket ha nem lány lenne. A jutalmak ugyanilyen rendszerszerűek. Az eszközök: szóbeli dicséret, ötösért megfelelő pénzösszeg. Karácsonyi, név- és születésnapi ígéretek. (Ígéret szigorúan betartva.) Mindez érzelemmentesen, hűvösen előadva, sőt az is kiérződik az előadásból, hogy az apa feltétlenül számít az együttérzésemre.

Meghallgatva a katonát, nyilvánvalóvá válik számomra, hogy ezzel az emberrel érdemben nem leszek képes szóba állni. Mit tehet ilyenkor az ember?

Bölcs, szakszerű tanácsokat ad. Ezzel biztosítja magát, hogy a kliens soha többé felé se nézzen. Ezt teszem hát. Már a második mondatnál közbevág: „Elnézést! Jegyzetelnék.” Azzal elővesz egy kisalakú szótárfüzetet, mint a Švejk stréber Biegler kadétja, és villámgyorsan jegyzi, amit mondok.

Kísérteties.

Hónapos visszarendelési időpontot adtam. Biztos voltam benne, hogy soha többé nem látom. A világ végéről érkeztek.

Egy hónap múlva másodpercnyi pontossággal kopogtatott. Keki színű öltöny, barna nyakkendő. Leült fél balraátban, elővette a kis szótárfüzetet és jelentett:

– A testi fenyítéseket megbeszélésünk értelmében leállítottam. Csakúgy, mint a füzetek, és a tanulásra fordított idő ellenőrzését. De talán tessék áttekinteni a jegyzeteimet. Ahol a gyermeknél eredmény jelentkezett, egy plusz jelet alkalmaztam, ahol eredmény nem mutatkozott, ott áthúzott zérust. Örömmel mondhatom, hogy a pozitív jelzések többségben vannak.

Majdnem kiestem a nadrágomból. Én olyan szülőt, aki verte a gyerekét, és az együttműködésünk hatására egyszer s mindenkorra, máról holnapra abbahagyta, nem láttam. Olyant se, aki a „nézeteimet” megfontolás nélkül magáévá tette volna. Ez az ember elképesztő precizitással „végrehajtotta a parancsot”. Pontosabban: a szerkezet nem működött, szakemberhez fordult. Így tesz nyilván akkor is, ha elromlik a cirkó. Gázszerelőhöz fordul.

A kislány – mint a kalligrafikusan formált betűkkel írt, könnyen olvasható jelentésben olvashattam – javult a tanulásban, és minden panasza csökkent.

Így tudtam meg, hogy ha a betegek betartanák a „jó tanácsokat”, talán meg is gyógyulnának.


<< Előző fejezet / Következő fejezet >>


Ha tetszett, ossza meg másokkal is az alábbi gombok segítségével!

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *