3. Gyerek vagy gyermek

Kattintson a vásárláshoz! 

Mint tudjuk, a politikához, a futballhoz, a lecsófőzéshez mindenki ért. Még inkább így van ez a gyerekek dolgaival.

A különbség a „mindenki” és közöttem, hogy én nem a pálya széléről kiabálok be. Papírjaim is vannak. Bár nem vagyok tudós, csak gyógyító mesterember. Több mint negyven év nem kis idő egy szakmában. Egy másik támadási pontot is vidáman tudok kivédeni. A tiszteletre méltó György Júliát – esik majd róla szó –, aki egész életét gyermekvédelemmel töltötte, gyakran azzal vádolták, hogy ő könnyen beszél arról, hogyan kell „bánni” a gyerekekkel, hiszen nincs „saját hasi” gyereke. Nos, nekem van. Négy is. Ha nem is a saját, de közeli rokon hasából.

Hozzátennék még egy lényeges információt. Az esetekből kitűnik, hogy azok nem mai keltezésűek, sőt azok a gyerekek, akik itt szerepelnek, ma már valamennyien öregedő, vagy javakorabeli emberek. Szüleik közül sokan már aligha lehetnek életben. Így aztán azt gondolhatnánk, hogy a levont következtetések és állítások is idejétmúltak. Nem így van. Ma lényegében ugyanazokkal a problémákkal találkozunk mint a hatvanas, nyolcvanas években. Természetesen vannak bizonyos változások, főleg a stílusjegyekben, de a problémák lényege azonos. Hogy csak egy példát mondjak, a kábítószer problémáról azt gondolhatnánk, hogy a rendszerváltozás után keletkezett. Valójában a hetvenes évek elején a rendőrségen már volt kábítószer ügyekkel foglalkozó munkacsoport, melynek vezető munkatársa bizalmasan tájékoztatta klinikai munkacsoportunkat a kábítószerhelyzetről. Komolyan figyelmeztetve az adat titkosságára, a rendőr százados százezerre tette az érintettek számát. A látenciát nem tudta felbecsülni.

Érdemes felhívni a figyelmet egy fontos tényre. A köznevelés rendszeréről gyakran mondjuk, hogy ha ott valamilyen változást vezetünk be, annak valóságos hatása csak évtizedek után fog jelentkezni. Eseteimet tehát úgy tekinthetjük, mint azoknak a pedagógiában megtett lépéseknek az „inputjait”, amelynek „outputjait” most tapasztaljuk. Vagyis azt mondhatnánk, hogy e sorokat olvasva bizonyos mértékben időutazást teszünk. Látjuk, mi történik néhány évtizeddel azután a magyar köznevelésben, miután az akkori vezetés nekilátott, hogy megreformálja. Annyira nekilátott, hogy ha a pedagógusok meghallották a „reform” szót, hideg verejték kezdett gyöngyözni a homlokukon. Egy érzékletes példát azért hozok az úgynevezett „politika” teréről, mert tudomásul kell vennünk, hogy a közélet minősége közvetlenül hat gyerekeinkre, ifjúságunkra. No meg a felnőttekre. Hogy milyen lesz a jövő társadalma, az egyáltalán nem független, sőt oki összefüggésben van a közélet, ha úgy tetszik a „politika”, vagyis a politikusi garnitúra emberi minőségével. Ez az írás tehát nem „politizál”, de nem kerülheti el hipokrita módon azt, hogy felhívja erre a figyelmet. Hogyan ítéljen el egy „puskázót” a tanár, ha a gyerek a korholó szavakra így reagál: miért? Az államfőt megtapsolta a parlament, amikor rajtakapták a puskázáson. A gyerekek nem vakok, a gyerekek egy ilyen eseményből „tanulnak”. Nem lehet véletlen, hogy éppen napjainkban bukik le egy diplomát és nyelvvizsga-bizonyítványt hamisító szervezet. Ha erről beszélünk, az nem állásfoglalás valamelyik politikai oldal mellett, hanem azért kell szólni, mert a nevelőmunka mindennapjaiban okozhat megoldhatatlan helyzetet. Nincs külön „politikai élet”, ahol mindent lehet és szabad. Csak egyetlen közösség van, mindannyiunk közössége, és a két közösségre nem vonatkozhatnak külön szabályok. Hiába fantáziálnak erről a megállíthatatlanul beszélő „elemzők”. A gyenge jellemű felső vezető közvetlen és súlyos hatással van az ország minden korosztályára. Hogy mai anómiás, zűrzavaros és szélsőségesen békétlen társadalmunk olyan amilyen, abban felfedezhetjük az évtizedekkel ezelőtti input jelenkori outputját. Például, hogy az előző politikai rendszer egy mindenki által ismert hazugságrendszerre épülhetett, és állt szilárdan évtizedekig, az igen nagy mértékben megalapozza a mai helyzetet. 2014-ben az ország aggasztó külső és belső helyzetét, nemzetközi elszigeteltségét a vezetés így reklámozza: „Magyarország jobban teljesít”. Csaknem minden teljesítménymutatónk rossz. Némelyik katasztrofális. Hozzáférhető, nyilvános adatok bizonyítják ezt. Ezért aztán érthető, hogy „Európa követ bennünket”. Én tehát, ha a társadalmi állapotokról írok, nem „politizálok”, vagy valamelyik „oldalra” állok. Csak utalok rá: ilyen propagandáról már van tapasztalatunk. A korábbi szisztémában is reklámoztak. Így: „Éljen és virágozzék az örök, megbonthatatlan szovjet–magyar barátság.” Ha egy vezető mondta ezt egy rendezvényen, a jelenlévők pontosan ugyanúgy tapsoltak, mint ma az úgynevezett országgyűlés úgynevezett „jobb” oldala. Ez rossz módszer. Kipróbáltan, sokszorosan kipróbáltan eredménytelen. Az ingujjban, kidüllesztett, idejekorán megnövekedett pocakkal, zsebre dugott kézzel valamit avató pártelnököt ma ugyanolyan üdvözült arccal veszik körül az ezer éve alattvalói léthez szokottak, mint annak idején a pártfőtitkárt. Érdemi különbség nemigen van. Talán csak annyi, hogy Kádárról elképzelhetetlen lett volna, hogy zsebre dugott kézzel avat, vagy hogy szotyolát köpdös. Az előző titkár magasabb, korpulensebb volt, mélyebb hangon, de többnyire papírba nem kapaszkodva olvasta fel útmutató zagyvaságait. Ugyanúgy, ugyanolyan révült arccal tapsolták, mint utódja „évértékelő” tamtamjait. Az üres fecsegésből ugyanúgy közöltek kiemelt mondatokat a hűséges orgánumok, mint ma. Az új kicsit rikácsoló hangon felolvassa főbe kólintó szövegeit. Az „input” főtitkár, ha úgy vélte, nincs más megoldás, akasztatott. Ez az „output” figura megítélésem szerint ilyet nem merne megtenni. Nem a nemzetközi közvélemény tartaná vissza, hanem a magabiztos külső mögött megbúvó házinyúl. Akit nagyon és rendszerszerűen vert, sőt időnként rugdosott apuka, annak sok a törlesztenivalója a világgal szemben. Vagy vadállat lesz belőle, vagy reszkető orrú törpe házinyúl. Van, amelyik nyivákol, van amelyik vicsorog. Aktuális pártelnökünk nem vadállat. Aggodalmasan ismétlem: ez a közéleti tényező nem független attól, milyen lesz ifjúságunk. Aki „nem politizál”, az a politizálás egyik létező műfaját űzi: nem érdekli a más gondja.

Különös, hogy ha a nyilvánosság valamilyen fórumán gyerekekről esik szó, ájtatos, kenetes hangulat kezd körülöttünk lebegni. Nem amikor a hátuk mögött beszélünk róluk. Még kevésbé, amikor hozzájuk beszélünk. Pláne nem akkor, amikor ordítozunk, kiabálunk velük. Az évnyitókon, évzárókon a parlamentben, konferenciákon, szentbeszédekben, ünnepségeken. Néhány kivétellel a szakkönyvekben is. Nem gyereknek, kölöknek, srácnak, kenetesen gyermeknek nevezzük őket. Így m-el. Ha nehéz idők jönnek, erőfeszítéseink szent céljaként jelöljük „gyermekeink jövőjét”, értük dolgozunk, természetesen „véres verejtékkel”. Nekik igyekszünk „mindent megadni”.

A mindennapokban mégis azt látom, hogy egy nyavalyás túró rudit se adunk meg a jövő zálogának, életünk értelmének, hiába bőg érte. Széltől is óvjuk, nehogy baj érje őket. De az iskolai évnyitók alkalmasint harminc fokos hőségében elhangzó mély értelmű igazgatói beszédeket állva kell végighallgatniuk az udvaron. Olykor elájul egyikük-másikuk. A gyerek mindennapos igényeit könnyedén soroljuk a sajátunk mögé. Nagyobb gyerekeinknek a fényképezőgépünket se adjuk kölcsön, ha túrára megy, vagy – persze a lánynak – a pulóverünket, mert „tönkre fogod tenni, ez nem olcsó mulatság”. A nyilvánosság terein ez a kenetesség felerősödik. De ha egy gyerek és egy felnőtt a nyilvánosság valóságos terein összeütközik, mindig a gyerek veszti el a meccset.

Ez a kenetesség és ájtatosság belőlem hiányzik. Gyerekekkel találkozva azt tapasztaltam, hogy e szokványos felnőtt-ájtatosság, a „szigorú, de igazságos” jelleg hiánya belépőjegy volt a létrejövő bizalmi viszonyhoz.

Még két megjegyzés elöljáróban. Ez nem szakkönyv, nem ismeretterjesztés, és nem sorol fel bibliográfiát. A bibliográfia a fejem.

A másik, amit még hangsúlyozni szeretnék: bizonyos jelenségek „szemléltetésére” klinikai munkámból válogattam eseteket vagy esetrészleteket. Hogy ezekkel az esetekkel miként foglalkoztam, vagy hogy az esetrészleteknek mi a kibontakozása, vagy mi volt a „megoldás”, azt itt teljesen feleslegesnek tartom ismertetni. Ez az írás nem esetismertetés, és senkit nem kíván pszichoterapeutává képezni. Más a mondanivalója.


<< Előző fejezet / Következő fejezet >>


Ha tetszett, ossza meg másokkal is az alábbi gombok segítségével!

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *