4. Valamit magamról

Kattintson a vásárláshoz! 

Úgy vélem, őszintébben szólva, az a meggyőződésem, abban a „szakmában” amelyben én dolgozom, a hatóanyag végső soron maga az ember. (Bár sokan hiszik azt, hogy valamilyen módszer.) Szerintem néhány évtizedig még ez lesz a helyzet. Így, ha valamit erről a tevékenységről el akarunk mondani, érdemes, talán szükséges is e „hatóanyagról” néhány szót szólni.

Nem készültem pszichológusnak. Jogász szerettem volna lenni, vagy orvos. Nem vettek fel egyik egyetemre se. Megrémültem, mert a közvetlen jövőben felderengett előttem a katonaság réme. A rémtől csak a továbbtanulás menthetett meg, mert akkor az egyetemistákat nem vitte el évekre a sereg.

De ha nem vettek fel az egyetemre, felvettek az Ikarus-gyárba. Pénzt kellet keresni, mert kötelességeit mindig becsülettel teljesítő apám a maga minden felhajtástól idegenkedő módján szerényen és csendesen itt hagyta addig biztonságban tartott családját. Meghalt.

Az Ikarus-gyárhoz közel laktunk, nővérem ott dolgozott. Egy nap azzal jött haza, hogy fel tud vetetni a gyárba, menjek be vele másnap reggel.

Felvettek.

Havi hétszáznegyven forint volt a bérem, ebből már csak valamennyi önként felajánlott békekölcsönt vontak le. Nővérem kalauzolt a felvételnél. Amikor már lezárult a hivatalos rész, a velem foglalkozó elvtársnő felpillantva az iratokból, kezében várakozóan a papír felett tartva a tollat megkérdezte: mennyi békekölcsönt írjak? Semennyit, válaszoltam. Az irodában temetői csend támadt. Nővérem oldalba lökött és ijedten a fülembe súgta: ne hülyéskedj! Majd odaszólt a nőnek: egy hónapot! Lett volna mondanivalóm, de tudtam, jobb lesz, ha befogom a szám.

Beálltam hát a munkába. Feladatom nem volt túlságosan bonyolult, de erős lélek, az kellett hozzá. A hatalmas fagépműhely egyik marógépje elé állítottak. A gépből szörnyű recsegő zajjal kikúszott egy több méter hosszú léc, amit a túloldalon egy kollégám és sorstársam dugott bele. Ezt a jobb oldalamnál halomba kellett raknom. Amikor összegyűlt egy kézikocsira való, jöttek érte és elvitték. Így ment ez reggel héttől késő délutánig, közte, délben egy fél óra ebédidő. De napok teltek úgy el, hogy semmi dolgom nem volt, ültem egy gerendán, és vártam, hogy néhány év múlva megszólaljon a munkaidő végét jelző sziréna. Ez nem változatos tevékenység. Bonyolult elfoglaltságom közepette négy hatalmas gyalugép, számos maró és fűrész üvöltött olyan zajjal, amelyhez képest a lebukó Stukák bőgése zenedoboz finom muzsikája. A fagépműhelyben nem volt fűtés, pufajkában dolgoztunk. Egy hónap után már nem olvastam újságot se, a pufajkát lehámozva magamról fürdés nélkül zuhantam az ágyba.

Itt a gyárban két oldaláról ismertem meg a világot. Megtanultam, mit jelent kirekesztettnek lenni, és mit jelent, ha egy abszolút zárt közösség befogad. Ez új, felemelő élmény volt.

Amikor felvettek, nem számoltam valamivel. Nővérem a személyzeti osztályon dolgozott, irodakukaci minőségben. A velem érintkezésbe kerülő melósok ezt már felvételem másnapján tudták. Abban az időben a „személyzeti” a melósok számára annyit jelentett, mint a besúgók, a normarendezők, a rohadt lógósok, a büdös kommunisták fészke. A hatalmat birtokló munkásosztály öntudatos tagjai úgy bántak velem, mint egy leprással vagy zsebtolvajjal, akit legjobb lenne jól megrugdosni, és messzire zavarni. Kérdéseimre nem válaszoltak, köszönésemet nem fogadták. Az ebédnél nem ültek mellém. A szörnyű fagépműhelyben olyan gorombák, megvetőek, gyűlölködők voltak, hogy lassacskán féltem bemenni a gyárba. Sokat romlott a helyzetem, amikor nővérem elintézte, hogy tegyenek át az anyagmozgatókhoz. Ott már úgy fogadtak, mint akinek „büdös a munka”, lógós, akinek a nővére rohadt személyzetis. Vigyázzatok vele!

Azért érdemes ezt elmondanom, mert a kemény valósággal való olyan közvetlen találkozás nélkül – melyet segédmunkásként átélhettem, és ráadásul helyt is álltam – egészen másképp tekintenék a világ jelenségeire, később „értelmiségivé” alakuló emberként. Mikor másfél évi anyagmozgatás után „leszereltem”, Csatáry, a csoportvezető és hat munkatársam elérzékenyülve, átölelve, hátamat veregetve búcsúzott tőlem. Ugye, megmondtuk, hogy fel fognak venni! Örvendeztek. De ami máig is mélyen meghat, hogy vaskemény főnököm, Csatáry úr – és nem elvtárs, magunk között voltunk a búcsúnál – szeméből két darab igazi, valóságos könnycsepp gördült le, amikor nyakkendősen-zakósan távolodni kezdtem tőlük és a munkásosztálytól. Mert ez a munkásosztály kezdetben ugyan gyanakvón állt velem szemben, de a búcsúnál úgy éreztem, kicsit sajátjának tekint.

A gyárban tanultam meg, igaz, csak később, visszaemlékezve rövid, másfél éves munkás életszakaszomra, hogy a „munka”, az a fizikai munka. Igen, a színész keményen küszködhet a feladatával, a mérnök rengeteget gyötrődhet a tervei felett, a sebész hullafáradtan mehet haza. De aki a kórházakban „munkát” végez, az a nővér. A nehéz, fizikai munka ritkán szórakoztat, ritkán mozgatja meg az agyat, csak a monoton, gyötrő leláncoltság élménye, és a verejték, a „mozdulni alig tudok, úgy kivagyok” roskasztó fáradsága – az a munka. Ami nem fizikai munka, az lehet bonyolultabb, lehet még nehezebb is, mint a fizikai, de kimerülni csak a véget soha nem érő, „nehéz testi” munkában lehet. Abban merül ki agya, izma az embernek. Ma sokszor halljuk: „Ezek az iskolapadból kerültek a vezetésbe. Soha egy szalmaszálat nem tettek még keresztbe. Azt sem tudják, mi az a munka.” Egyetértek. Voltam én mosott rongyként csaknem összecsukló állapotban, egy egész napos nehéz rendelés után. De amikor heteken keresztül kilencvenkilós gumiabroncsokkal labdáztunk reggel héttől délután négyig vagy tovább, az volt a munka. Akkor voltam fáradt.

Ámbár!

Engem módfelett nyomasztott a fagépműhely monotóniája. De hogy újra felhívjam a figyelmet az emberi jelenség rendkívüli bonyolultságára, elmesélek egy esetet.

Kisiskolás gyerek apjával beszélek. Kötelező kérdés: foglalkozása? Nos ennek a szép szál, amolyan jóindulatú medve külsejű apának sajátságos, mondhatni elgondolkodtató foglalkozása van. Vágóhídon dolgozik. Reggel hét órakor egy könnyűbúvár-szereléshez hasonló zárt öltözéket ölt magára. Leereszkedik egy embermagasságnál mélyebb kicsempézett gödörbe. A gödörben alul lefolyó, a falon vízcsap. Amikor megérkezik a mélybe, megjelenik egy munkatársa odafent, valamiféle kocsival, amelyben belek vannak. Nem üresen. Ezt lejuttatja a csempézett gödörbe. Ebédidőig ezeket a beleket mossa tisztára. Ebéd után a munkaidő végét jelző szirénáig, bár vízhatlan szerelésben, de tetőtől talpig – elnézést – szarban munkálkodik. Ekkoriban az arcom már teljesen fegyelmezett lévén nem tűnhetett fel rajta a döbbenet. De kiszaladt a számon: hogy bírja ezt, mondja!? A bárányszívű óriás csodálkozva pillant rám: ó, én nagyon szeretem ezt a munkát! Nem tudván teljesen leplezni az elképedésemet, ügyetlenül kérdezek: mit lehet szeretni ezen a munkán, árulja már el nekem?! Hát, tetszik tudni, beadják nekem azt a sok piszkos, elnézést, szaros belet, és én azt teljesen tisztán adom fel az aknából. Már csak az utólagos tisztítás hiányzik, azt én már nem tudom, micsoda, az nem az én dolgom és akkor mindenféle felvágottak kerülnek bele. Én ezt nagyon szeretem csinálni.

Különbözőek vagyunk.


<< Előző fejezet / Következő fejezet >>


Ha tetszett, ossza meg másokkal is az alábbi gombok segítségével!

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *