5. Út a lélektan felé

Kattintson a vásárláshoz! 

Milyen út vezetett a fagépműhelyből a lélektan felé? A véletlen sodort a pályára. Mindenféle protekcióval a katonai behívó előtti utolsó pillanatban felvettek a gyogyóra – a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolára –, amelyről azt sem tudtam, hogy létezik, és hogy ha létezik, mi célból teszi. Érdekes, hogy abban a rendszerben, ahol nem ismerték el a lélek, és így természetesen a lélektan létét sem, a rendőrség Gyermekvédelmi Osztályán, a Szabadság téren, a ma a Hazatérés temploma név alatt működő intézmény melletti épületben létezett a pszichológia. Semmi érdemlegeset nem tudva a lélektanról, a Gyógypedagógiai Főiskola végzőseként, másfél év Ikarusban töltött anyagmozgatói múlttal, „társadalmi munkában” kaptam rá lehetőséget, hogy a bűnözői pályát többnyire még csak kezdő gyerekekkel ismerkedjek meg.

Tamás barátom hívott az intézményhez. Hajlott korú férfiúként – huszonnyolcadik életévét morzsolgatta éppen – megértette afeletti kétségbeesésemet, hogy elkövetkező éveimben értelmi fogyatékosokat kell oktatnom. Van, aki erre született, és kiválóan végzi a dolgát. Én elképzelhetetlennek tartottam, hogy ezen a pályán töltsem a napjaim. Tamás segíteni akart rajtam, és felvetette, hogy próbáljak meg valamit a „bűnöző” gyerekekkel. Semmit se tudva lélektanról, emberi dolgokról, azzal sem lévén tisztában, hogy a világ más tájain létezik ilyen tudomány, szakma, megkíséreltem szóba állni ezekkel a gyerekekkel.

A kísérlet csaknem kudarcba fulladt. Eleinte nem nagyon sikerült a gyerekekkel szóba elegyedni. Viszont, mivel azt hitték, rohadt civil ruhás zsaru vagyok, utáltak. Mivel azt hittem, ez egy olyan szakma, amely tanulható, hamarosan megtudtam, hogy léteznek még „nagy öregek”, akiktől lehet tanulni. Olyasformán kell ezt elképzelni, mint a Kádár-kor bomlása idején a lakáson működő „szabadegyetemeket”.

A „nagy öregek” közül kettő volt fontos. Két hölgy.

Egyikükkel – Gleimann Annával – merőben üzleti volt a kapcsolatom, vagyis kiváló tudós és tanító lévén igen sokat lehetett megtanulni tőle a szakmából. Csoportosan fogadott bennünket, ha jól emlékszem, huszonöt forint volt egy drága óra. Kristálytiszta gondolkodása, tárgyszerűsége arra tanított, milyen egy igazi tudós.

Küllemét tekintve töpörödött, nyugalomba vonult takarítónő benyomását keltette.

Másik emlékezetes tanárom Ibi néni, a nagy Vázsonyi család tagja, Vázsonyi Ibolya. Bár azt hiszem, senki se tudja már, kik voltak a Vázsonyi család tagjai. Övék volt például a Vígszínház. Ibi néni leginkább kisgyerekekkel foglalkozott, de korábban a nevezetes Szondi Lipót munkatársaként működött. Aranyszívű, hihetetlenül szeretetre méltó teremtésnek ismertem meg. Fiaként szeretett. Rengeteget tanultam tőle, ő a gyakorlat mestere volt. Külleme alapján maszkírozás nélkül beállhatott volna egy mesefilmbe boszorkánynak. Talán száznyolcvan centinél is magasabb volt. Szemüvege hatalmasra nagyította a szemét, így az arca túlvilági jelleget öltött. És mégis! A kisgyerekek ha meglátták, sírásuk abbamaradt, mosolyogni kezdtek, odaszaladtak hozzá, és mindent megtettek neki. A kisgyerekekre én is mindig hatással voltam. Ha megláttak, gyanakvó pillantást vetettek rám, majd vadul bömbölni, rúgkapálni kezdtek, kétségbeesve anyjukba kapaszkodtak, és menekülni próbáltak, mintha egy csorgó nyálú komodói sárkány indult volna feléjük. Ezért inkább nagy gyerekekkel meg felnőttekkel próbálkoztam.

Már jó ideje amatőrködtem a gyerekvédelmin, a „gyévén”, már befejeztem a főiskolát, már másfél éve tanítottan reményt vesztve egy uradalmi birkaistállóból átalakított peremkerületi kisegítő iskolában, amikor egyszer csak lehetőség nyílt rá, hogy egy, a Művelődésügyi Minisztérium Gyermek- és Ifjúságvédelmi Főosztályán lévő állást megkíséreljek megszerezni. Sikerült.

Ekkoriban már persze meglehetősen kitanultam a kezdő és rutinos bűnöző gyerekek világát. Beszéltem a nyelvüket, megismertem a megfelelő szakkifejezéseket: szolmizálás – valutabűncselekmény (dó-lá-re-la-dó), refes, káemkás, ütékás. Különböző gyakoribb bűncselekmények szaknyelvi formái ezek: parti kúrás – társas erőszakos nemi közösülés, refes – rendőrségi felügyelet alatt álló, káemkás – közveszélyes munkakerülő, ütékás – üzletszerű titkos kéjelgő stb., stb. Közben persze rengeteget olvastam, ahogy az autodidaktáknak kell, és az úgynevezett fiatalkorú bűnözőkről és a fiatalkorú bűnözésről magáról már sokat tudtam. Megszabadulva a peremkerületi gyógypedagógiai iskolától, valódi érdeklődéssel kezdtem látogatni a javítóintézeteket, és nemsokára a Fiatalkorúak Országos Börtönét a Köztemető melletti Kozma utcában.

Hogy lehetségessé vált bejutnom egy olyan, akkoriban a külvilágtól hermetikusan elzárt intézménybe, mint a börtön, azt a tiszteletre méltó György Júliának, a gyerekek védangyalának köszönhettem. Ő a háború után a Valahol Európában-nemzedék elveszett, elvadult, támasztalan gyerekeiért tett rengeteget. Egy érdeklődő fiatal a klinikai lélektan alapjait, egyáltalán létét, mineműségét ismerhette meg mellette. Nem ismert elveszett gyereket, és gyerek nem tudott olyat tenni, amitől szembefordult volna vele. A Trefort utcai szakrendelőben különös módon gyerekpszichoterápiás ambulanciája volt, amit – ma már nem titok ez, de azért nevet nem akarok említeni – Aczél elvtárs tett lehetővé számára. Az a legenda járta, hogy Júlia néni valami nagy jót tett a fiatal Aczél elvtárssal, aki ezért haláláig híve és elkötelezett támogatója maradt. Ekkoriban Aczél még nem volt olyan nagyon fontos elvtárs, mégis megvédte az ortodox freudista György Júliát mindentől és mindenkitől. Pedig akkor még Freud Zsigmond az imperializmus szálláscsinálója volt, akiről jobb volt nem beszélni, nemhogy a tanait követni. Amikor Aczél már nagyon Aczél elvtárs lett, még a megérdemelt Kossuth-díjat is kiküzdötte Júlia néni számára.

Júlia néni önérzetes, szigorú, tekintélyes, könnyen sértődő hölgy volt. Ritkán láttam nevetni. A gyógyító munkát halálosan komolyan vette, nem szerette a fegyelmezetlenséget, a lazaságot. Főleg a másokét. Mert ő maga bizony nem volt a rend mintaképe. Sokszor igen szórakozott volt.

Kísérőjeként gyakran jártam vele a Markóba, ahol különböző pártfogoltjai tartózkodtak. Egy alkalommal a meglepő módon újságban is megírt daraboló gyilkoshoz igyekeztünk. (A szocializmus ősidejében Magyarországon nem létezett bűnözés. Legalábbis a sajtóban nem olvashattunk bűnesetekről.) A delikvens egy összeszólalkozás során agyonverte a feleségét, majd kisebb darabokra aprítva az asszonyt, el akart válni tőle. Júlia néni így szólt az eléje érkező börtönparancsnokhoz: ezredes úr! Mindenekelőtt az áldozattal szeretnék találkozni. Az ezredes úr, aki utálta a birodalmába érthetetlen módon beszabadított civil öregasszonyt, de tartott is tőle, mindig összerezzent az „úr” megszólítástól, némi tartózkodással így válaszolt: ez aligha fog sikerülni, főorvos asszony, mert az áldozat darabjai a jégen vannak a Szvetenayban. Vagyis a hullaházban.

Érdekes megfigyelésem volt már ezekben a fiatal éveimben, hogy a szigorú, tiszteletre méltó és tiszteletet követelő, formákhoz ragaszkodó idősebb hölgyek, akik nem tűrtek fegyelmezetlenséget, a hányaveti, neveletlen magatartást, engem a hányaveti, neveletlen, fegyelmezetlen fiatalembert mindig megkülönböztető szeretettel és érthetetlen engedékenységgel kezeltek. Vizsgáimon a semmiféle lazaságot nem tűrő két főiskolai tanárnőm a lehetetlenségig elnéző volt velem. Maradandó bécsi emlékem ötvenhatból egy osztrák grófnő, aki – mint az ajánlat hangzott – nem zsidó, egyetemista magyar hőst akart örökbe fogadni. Galambősz, arisztokratikus arisztokrataként nézett végig az öt magyar hősön, akik háromszáz magyar diák közül jelentkeztek a diákszállóból az örökbefogadási ajánlatra. A tiszteletre méltó, szigorú, dermedt-merev ősz hölgy arca rám pillantva ellágyult, majd hosszú percekig kérlelt, hadd fogadjon örökbe. Hiába mondtam – és mondták társaim is, akik, mint töredelmesen megvallották, ráadásul még zsidók is voltak –, hogy csak azért jöttünk, hogy megnézzük, hogy néz ki egy valóságos, élő grófnő, nem vettem el a kedvét. A végén már azzal is beérte volna, ha fedezheti a tanulmányaim költségeit.

A szigorú Júlia néni is mindig elnéző és megengedő volt velem.

Szabad világ köszöntött rám, azt csináltam, amihez kedvem volt, nem volt főnököm – akkor már volt gyönyörű feleségem is. Egy darabig minden rendben volt körülöttem. Egy idő után kiváló és liberális gondolkodású minisztériumi főnököm lebukott, mert összekoccant Aczél elvtárssal, aki akkor művelődésügyi miniszterhelyettesként építette a szocializmust. Én meg valami szigorkodása miatt összerúgtam a patkót György Júliával, és együgyűségemben sértetten otthagytam őt.

A státuszom hivatalosan a Szőlő utcai átmeneti otthonhoz – a fiatalkorú bűnözők előzetes letartóztatási intézményéhez – kötött. Felmentem a minisztériumba, és kértem, hadd dolgozzak a valóságban is ott. Az új minisztériumi főnököt a dolog nem érdekelte, csakúgy, ahogy a munkája sem, és rábólintott. Talán egy évet töltöttem ott, életem egyik legkellemetlenebb évét. Az otthonban – félreértve a helyzetet – úgy fogadtak, mint lebukott miniszteriális fickót, és hamarosan rájöttem, hogy korábbi időszakos látogatásaimat úgy tekintették, mint a fizetett kém és besúgó leselkedését. Az is világossá vált, ha leselkedtem volna, lett volna mire. Így hát módfelett ellenségesek voltak velem. Az a tulajdonságom pedig, hogy rokonszenveztem a gyerekekkel, végképp megutáltatott. Ilyen beállítottságot az intézmény nem tudott elnézni.

Ekkoriban láttak hozzá az évszázados, lepusztult intézet lebontásához. A téglatisztítást a gyerekekkel végeztették, már nem emlékszem, mennyi pénzért, de teljesen jelentéktelen filléres összeggel honorálva a munkát. Hamarosan tudomásomra jutott, hogy a gyerekek még ezt a jelentéktelen összeget sem kapják meg, ami nagyon feldühített. Naivitásomban bementem az igazgatóhoz, és bejelentettem, hogy amíg a gyerekek nem kapják meg a pénzüket, én is velük fogom tisztítani a téglákat. Erkölcsös állásfoglalásom egyáltalán nem rendítette meg az igazgató elvtársat, aki drámai bejelentésemre így reagált: azt csinálsz, amit akarsz.

Hónapokig kellett csinálnom, amit olyan nagyon nem akartam. Erkölcsi nagyságom senkit se érdekelt. Viszont kitűnően pucolok bontott téglát, ha kell.

Innen kerültem az orvosegyetemre, ahonnan, sokáig úgy nézett ki, csak a nyugdíj fog elragadni.


<< Előző fejezet / Következő fejezet >>


Ha tetszett, ossza meg másokkal is az alábbi gombok segítségével!

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *