6. Az orvosegyetemen

Kattintson a vásárláshoz! 

Ha a munkásosztály tagjává előlépni jó tíz hónapi kemény munkát jelentett, a doktor urak, tanársegédek, docensek, professzorok, világához alkalmazkodni elegendő volt néhány hét. Eleinte a megszolgálatlan tekintély mindennapos élményét volt a legnehezebb megszokni. Jóllehet már nem voltam teljesen tudatlan a „szakmában”, annyi megbecsülésnek a töredékét sem érdemeltem meg, mint amennyit „ingyen” megkaptam a betegek részéről. Tudtam, hogy ez a tisztelet a magamra öltött fehér köpenynek szól, és ez nagyon zavart. Egészen addig, amíg már magam is úgy gondoltam magamra, mint aki joggal ül az íróasztala mögött, és úgy vélekedtem magamról, hogy érdemes nekem panaszkodni. Már doktor úr voltam „hivatalosan” is, sőt – ami akkor még jelentett valamit – kandidátus is, és nem kellett összerezzennem, amikor a betegek tévedésből szólítottak így. Ekkor levetettem magamról az ingyen tekintélyt adó fehér köpenyt.

Azt írtam az előbb könnyelműen, hogy néhány hét is elég volt az asszimilációhoz, de ez nem egészen igaz. Könnyű volt megismerni a szabályokat, mint például, hogy ki kit tegezhet, de bekerülni ebbe a máig zárt kasztba, tulajdonképpen soha nem vált lehetségessé.

Amikor az orvosegyetemre kerültem, akkor a fontos orvosok, a „tanár urak”, a professzor urak többsége fütyült a lélektanra. Fura, de ez az igazság. A saját szakmájukban kiválóan felkészült szakemberek ezen a rendkívül fontos területen szinte tökéletesen tudatlanok voltak, és a tudatlanság felsőbbségével beszéltek hülyeségeket, kezelték le e tudomány képviselőit. A gyógyító munkában valódi jelentőséget szinte senki nem tulajdonított nekik. Elképzelhetetlen volt egy pszichológust „konzíliumra hívni”. Sokan közülük – talán a többség – lenézte, lila gőzös semmittevőnek, tudománytalan léhűtőnek kezelte a gyógyítás szent területére betüremkedett „civileket”. (Csak érdekességként említem, érzékeltetve a pszichológia tekintélyét: a Trefort utcai szakrendelőben mi, „pszichológusok” cseréltük a „fehérneműt” is, a lepedőket, köpenyeket, pelenkákat.) Az ezen a területen évtizedes elmaradásban lévő magyar orvostudomány semmit sem várt se a lélektantól, se e tudomány képviselőitől. Néhány orvos kifejezetten ellenséges volt.

Az én klinikám professzora különös kivételt jelentett, érdekelte a lélektan. Nem értett hozzá, csak könyvet írt róla, de érdekelte. Gegesi professzornak nagy érdemei vannak a magyar pszichológia tudományának feltámasztásában. Ezért lett a klinikáján Nevelési tanácsadó fedőnév alatt pszichológiai osztály, amit a klinika orvoskara lényegében a professzor érthetetlen hobbijaként vett bosszankodva tudomásul. Több évtizedet töltöttem e zárt társadalmi rétegben, az ő rangjukat is viseltem, formailag egyenrangú voltam a többséggel, később „rangban” még jó néhány felett is álltam, de soha nem mertem volna szervusztokkal belépni egy SZTK-rendelőbe, vagy egy másik klinika bármely ajtaján, ha nincs rajtam a bent tartózkodókat megtévesztő fehér köpeny.

Biztos van, aki megfigyelte, az orvosi intézményekben egyes fehér köpenyesek a nyakukba vetve fonendoszkópot hordanak. Erre például az ebédlőben, a mellékhelyiségekben nemigen van szükségük. Nem is azért lóg az az eszköz a nyakukban, mert szükség van rá. Nem! De ha ott lóg, lehet látni, hogy ők doktor urak. Helyesebben szólva, civil intézményekben főorvos urak, asszonyok, mert egyszerű orvos nem létezik. Klinikákon minimum tanársegéd urak terjengenek. Doktor úr alig fordul elő. Legfeljebb tévedésből. Vagy ha olyan fiatalos, hogy ötödévesnek néz ki.

Ezen a területen rengeteget változott a világ. Az orvostársadalomba ugyan ma se kerülhet be orvoson kívül senki, de sokan közülük már rég nem tartják magukat nagy fehér varázslónak. A klinikai lélektant az orvostársadalom tudománynak fogadja el, képviselőit – ha nem túlságosan bolondok – szakembernek, a maga területén kompetens szakembernek tekinti. Étkezésnél sorban álló pszichológus elé lépni ma már teljességgel elképzelhetetlen. Már konzílium is létezik. Az orvosegyetemen már hosszú évek óta létezik professzori rangú pszichológus is. A két tudomány képviselői kölcsönösen kérnek segítséget egymástól.

Élénken emlékszem egy esetre még abból a hősi időből, amikor az engem és a „tudományomat” mélységesen lenéző orvostársadalom egyik legkiválóbb tagjának meglepetést okoztam.

Romhányi tanár úr a maga részterületén abszolút tekintéllyel rendelkező kiváló tudós és gyógyító, különös ellenszenvvel nézte a klinikán lézengő lógósokat, vagyis a pszichológusokat. Nagyon – hangsúlyozom, nagyon! – fontos ember tizenöt éves gyerekét hozták be a klinikára. Szó szerint „hozták”, mert a fiú nem akart bejönni, sőt fizikailag is erőszakot kellett alkalmazni, mentővel érkezett. Attól kezdve, hogy a mentők ott hagyták, és az ápolónők hosszas erőlködéssel rávették, hogy pizsamára vetkőzzék, a gyerek némán feküdt az ágyban. Kérdésre nem felelt, utasítást nem hajtott végre. Ételt nem fogadott el, nem is ivott. A tanár urat, a konzervatív tekintélyelvű férfiút a végletekig kihozta a sodrából, hogy a NAGYVIZITEN hiába kérdezte, a fiú nem köszönt, rá se nézett, oldalt fordított fejjel fütyült a tanár úr konzervatív, tekintélyelvű fortyogására. A tanár úr hihetetlenül felbőszült, és tehetetlenségében így kiáltott fel: vigyétek át a kölköt a lélekgyógyászokhoz! Majd azok rendbe hozzák! Minek tartjuk őket, ha nem ezért?

Tudni kell, hogy tanár úr mélységesen meg volt győződve arról – konzervativizmusa ellenére is nagy gyakorlati rutinja volt abban, hogyan kell bánni kisebb és nagyobb gyerekekkel, a maga módján „értett a gyerekekhez” –, hogy az elvadult, magát görcsbe feszítő fiú nekünk, sarlatánoknak, végképp egy szót se fog szólni. Jól lebőgünk, és ez az eset nagyszerűen felhasználható lesz a belső küzdelmekben, bizonyítandó, hogy a pszichológia feleslegesen foglalja el a klinika szűkös helységeit. De egy egyszerű kis blamázs is hasznos lehet.

A fiú hozzám került. Nem akarom elmesélni az esetet. A ragyogó eszű srácnak megvolt az oka, miért viselkedett úgy, ahogy. Sőt! Abszolút igaza volt a szülei és a közte lévő konfliktusban. Néhány értelmes mondat után a napok óta tartó háborús feszültségből oldódva megkönnyebbülten kapott a segítő kéz után. Mindent tisztáztunk, megígértem, hogy beszélek a szüleivel, akikről határozottan állította, hogy értelmes lények, segítek békét teremteni. Kitűnő ötletem támadt. Mondd, öregem, hajlandó lennél nekem honorálni a fáradságomat? Hogy tetszik gondolni?, kérdezte csodálkozva. Elmondtam a fiúnak, valójában miért is küldte őt a dühöngő tanár úr. Hogy az öregúr kárörvendve várja, amint két nővér küszködik vele, hogy visszacipeljék az ágyába. Az orvosok – élükön a tanár úrral – boldogan vigyoroghatnának a hasra esésünkön. A gyerek villámgyorsan értette meg, miről van szó és ezt kérdezte: doktor úr, nem az lenne a legjobb, ha most maga kísérne vissza? (Két nővér kísérte a másik épületből, hogy meg ne szökjön az utcán.) Bemennénk a dokihoz, és marha jó modorúan bocsánatot kérnék a neveletlen magatartásomért?

Eddig még az én fantáziám sem terjedt. Köszönöm, feleltem vidáman. És lőn. A gyerek kiváló színészi képességekkel rendelkezett. Finoman kopogott a tanár úr ajtaján. Bementünk. Olyan úri gyerek szöveget vágott le, hogy majdnem kirobbant belőlem a röhögés. A tanár úr leírhatatlan pillantással nézett fel rám ültéből, majd kezet rázva elbúcsúzott a gyerektől, aki egyedül (!) tért vissza az ágyába. Derűsen néztem a magába süppedt, meccset vesztett, egyszerű, kétkezi hematológust. Újra rám emelte a pillantását.

– Mit csináltál?

– Elláttam a gyereket, tanár úr. Ahogy kell. Lege artis.

– Aha! Lege artis! Jó. Na eredj innen, mert dolgom van.

Másnap a folyosón találkoztunk. Odajött hozzám.

– Nehogy azt hidd, megváltozott a véleményem a te úgynevezett tudományodról – mutatóujjával megfenyegetett. – De te, te tudsz valamit!

Nagyon nagy dicséret volt ez, de teljesen indokolatlanul kaptam. Semmi egyebet nem tettem, mint emberszámba vettem egy embert.

(Történet a történetben.) Azt mondtam, hogy a tanár úr „nagy gyakorlati rutinnal” rendelkezett, hogyan kell bánni egy gyerekkel. Fanyar humorral, igazi gyerekek iránt érzett vonzalommal eltelve érintkezett a betegeivel. A gyerekek szerették. Az öregúr látványos bosszút állt az én „Lege artis” cikizésemért.

Hároméves, értelmes, harmonikus kisfiam, ha nagyritkán beteg volt, igen jól tűrte a kezeléseket. Sóhajtott, köhögött, ha felszólította rá a fiatal, a nemrég elhunyt, kedves Elkán doktor. Injekciót hősiesen tűrt, egyszóval egyáltalán nem igazolta a tanár úr rosszindulatú kijelentését, vagyis hogy a pszichológusok gyerekei szörnyetegek. Egy dologban azonban a gyerek nem ismert tréfát. Ha azt hallotta: nyisd ki a szád, mond szépen eee!, és meglátta az orvos kezében a spatulát, minden átmenet nélkül átalakult a legszörnyűbb pszichológusgyerekké. Elkán Gyuri ismerte ezt a tulajdonságát, nem is kezdett vele. Idegen orvosnál azonban a nyisd ki szépen a szád-ra a gyerek megőrült, és szégyenbe hozott. Egy hideg téli este nagyon nyavalyásan nézett ki. Megmértük a lázát, és rémülten olvastuk le: majdnem negyven! Egy külvárosi paneltelepen éltünk. Csak nagyon keveseknek volt autója, telefonra is legfeljebb, ha tizenöt éve vártam, mit tegyünk?

A puritán tanár úr a szomszéd panelban lakott, nem a Rózsadombon. Nagyon aggódva ugyan, hogy hogyan fogad az öregúr éjfél felé, de átrohantam, és becsengettem. Kinyílt a lesőablak, megjelent a tanár úr hálóingben, és köszönés nélkül kérdezte: baj van a gyerekkel? Magas a láza, tanár úr, majdnem negyven. Szó nélkül fordult, hálóingjére kapta a télikabátját, siessünk, szólt rám, és indultunk. Tudtam, hogy most jól le fogok égni, mert feltétlenül bele akar majd nézni a gyerek torkába, és boldogan tapasztalhatja, hogy az én fiam se egyéb, mint egy szörnyeteg pszichológusgyerek, ezért – kapkodva igyekezve lépést tartani vele – bátortalanul elkezdtem makogni. Tanár úr, kérem, tudnia kell, hogy a gyerek nem tűri, ha a torkába néznek. Egyebekben teljesen normális, de ha azt tetszik mondani, hogy nyissa ki a száját, megőrül. Csak figyelmeztetni szeretném.

Igyekezzünk!, volt erre a válasz. A tanár úr gondosan megvizsgálta Kristófot, aki elragadóan viselkedett. Ekkor elhangzott a baljóslatú kérés: kérek egy kávéskanalat! Nem tehettem egyebet, hoztam a kiskanalat, és vártam az induló tombolást. Nyisd ki a szád!, hangzott a felszólítás. Behunytam a szemem s vártam a robbanást. Mond szépen: eeeee! Elképedve nyitottam ki a szemem a hosszan elnyújtott, hangos, nagyra tátott szájjal ejtett, zengzetes eeeee-t hallva. Köszönöm, szólt a tanár úr. Visszaadta a kiskanalat, és diadalmasan rám tekintett. Alig leplezett kárörömmel mondta: nos, elláttuk a kölköt, lege artis.

Hogy csinálta? Ki tudja? Csak ő.


<< Előző fejezet / Következő fejezet >>


Ha tetszett, ossza meg másokkal is az alábbi gombok segítségével!

One thought on “6. Az orvosegyetemen”

  1. Noname Reader says:

    megrendítő, gyönyörű történetek

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *