7. Indulás

Kattintson a vásárláshoz! 

Huszonkilenc éves voltam, amikor elkezdődött az az életszakaszom, melyben a hét hat, később öt napján megállíthatatlan, végtelen sorban kezdtek hozzám érkezni emberek, akiknek a gyerekeikkel volt problémájuk, később pedig olyanok, akiknek önmagukkal volt súlyos, vagy kevésbé súlyos gondjuk, és azt várták tőlem, segítsek rajtuk, segítsek a megoldásban. Hamarosan kiderült, hogy teljesen alkalmatlan vagyok kisgyerekekkel bármit is kezdeni. Körülbelül az értelmes hat-nyolc éveseknél, már úgy, ahogy tudtam próbálkozni, de az is hamarosan kiderült, hogy kár erre az életkorra pazarolni engem, mert én a kamaszoknál kezdek megfelelő fordulatszámon pörögni.

Természetesen akadtak kivételek. Egy feledhetetlen ötéves kisfiú például arra a kérdésemre: hány éves vagy?, nem bőgni kezdett, hanem mélyet sóhajtva így felelt: öt éve élek ezen a földön.

(Kicsi a világ! Ezzel az ötéves kisfiúval érettségiző nagylányom gavallérjának apjaként találkoztam kis idő múltán.)

A megfelelő fordulatszám egészen az ötvenes életkorig röpített könnyedén, ott már újra nehézségek kezdődtek, melyek a legtöbbnyire leküzdhetetlenek voltak számomra. Ahogy a kisgyerekek bömbölésével sem tudtam mit kezdeni, az életüket reménytelenül lezártnak, kilátástalannak ítélők dolgaival sem tudtam boldogulni.

Nem tudtam gyorsan beletörődni, hogy a kicsikkel szemben tehetetlen vagyok. Ezért egy teljes évig rendszeresen kértem, hogy adjanak nekem súlyos magatartási zavaros, kibírhatatlan három-öt éveseket. Egyszer találkoztam velük, amikor is engem megpillantva tombolni kezdtek, ezt követően már csak a szülőkkel dolgoztunk együtt, és velük próbáltam megoldani a bajaikat. Rendkívül sikeres voltam. Egyéni rekordom a következő:

Négy és fél éves kisfiú. Óvodából hazaérve bömbölni kezd, és semmivel nem lehet leállítani a bőgését. Az utcán, villamoson is. „De tessék elképzelni, nem is sír, hanem üvölt, meg sivalkodik. Rettenetes hallgatni. Bereked, hörög, fuldoklik.” A panelszomszédokkal összevesztek, éjszaka csődületes veszekedés a folyóson, hogy a büdös úristenit, csináljanak már valamit azzal a kölökkel! Rendőrségi bejelentés, hogy kínozzák a gyereket. A fő baj az, hogy az apa isteni csodaként – hatvanas évek – kapott egy líbiai munkahelyet, ami egy főnyeremény, de mióta megkapták, rettegnek, mi lesz a repülőgépen, és az ottani lakásban. Nem merték magukkal hozni a gyereket, mert ilyen vakmerő lépést, hogy utcára, vagy emberek közé menjenek vele, csak ritkán mernek megkockáztatni. Egyszer azért mutassák már meg, hogy mit tud a gyerek – kértem, csak úgy kíváncsiságból.

Megmutatták.

Azóta se láttam ilyet, pedig a klinikán elég cirkuszolót láttam, hallottam. A gyereket nem lehetett behozni az épületbe. Őrjöngve üvöltött, hörgött, köpködött, a sáros földön fetrengett, rúgott, harapott. A ruháját szaggatta. Taknya, nyála egybefolyt. Az anya zokogott, az apa, attól féltem, elrohan szégyenében és dühében. A járókelők megálltak.

Határidőre kellett dolgozni, április eleje volt, ősszel utaztak. Elutazásuk előtt néhány nappal kézen fogva vezette be hozzám a mosolygó, kellemes, szelíd fiúcskát két olyan szülő, kinek, ha komolyan veszem a tekintetét, magam is azt hiszem, tudok valamit.

Dicsekszem, de állítom, joggal. De nem a kisgyerek az én műfajom. Undok kisgyerekek kíméljenek. A kicsik sosem tudtak igazán érdekelni. Elvégre klinikai gyermek-szakpszichológus is vagyok.

Ha visszagondolok, úgy vélem, akkor kezdtem igazán érdeklődni a lélektan iránt, a személyiségzavarok, és azok gyógyítása iránt, amikor Júlia néni Trefort utcai rendelőjében ténferegtem jószerivel teljesen tudatlanul. Ott történt valami, ami, hogy úgy mondjam, elkötelezett.

Mérei Ferenc, ez a csodálatos pedagógus, tudós, ragyogó elme – illik tudni, ki ő –, aki sajátságos módon haláláig utált engem, pedig kevesen tisztelték nálam jobban, mesélte nekem egyszer, hogy pályája elején a pszichoterápia kezdte érdekelni, és folytatott is pszichoterápiás gyakorlatot. Egy idő után rémülten vette észre, hogy a betegei elkezdtek gyógyulni, sőt! Meg is gyógyultak. Nem volt képes magyarázatot adni magának, mitől. Ezért fordult másfelé az érdeklődése.

Említettem, hogy Mérei haláláig utált engem, és én nem értettem, miért. Mostanában kezdett felrémleni bennem, mi is lehetett az oka.

Mérei legkisebb, gyönyörűséges Zsuzsi lánya pszichológushallgatóként hozzám került gyakorlatra. Hadd meséljem el vele megesett legkedvesebb tanár-diák élményemet!

Zsuzsit nem lehetett nem szeretni, sugárzott róla a kecsesség, a báj, a mosolyától kiderült az ég, pici volt, finoman metszett, mint egy pezsgőspohár, egyszóval földöntúli jelenségként ragyogta be a világot. Engem valósággal megbabonázott.

Különösen fűszeressé tette a látványt, hogy a ragyogó, ifjú hölgy rágta a körmeit. A kisgyerek és a bomba nő e különös vegyüléke arra késztetett, hogy minden gyakorlatán hosszadalmasan nyúzzam azzal, milyen trehányság, milyen snassz egy ilyen klassz nőnek tövig rágott kölök-körmökkel mutatkozni. Zsuzsi egy jellem, tehát jó darabig igyekezett úgy tenni, mint akit a nyaggatás nem érdekel. De én kitartó vagyok.

Egyik gyakorlatán megdöbbenve vettem észre, hogy a gyerekkörmei manikűrözve vannak, halványrózsaszínre elegánsan kilakkozva. Nem kockáztatott, hogy esetleg nem veszem észre, úgy tette ölébe finom kezeit, hogy a jelenséget muszáj volt észlelni. Nekikezdtem hát magyarázni neki, milyen csúf dolog, ha egy felnőtt nő elhanyagolja magát, és rágja a körmeit. Zsuzsi, aki nyilván hetek óta növesztette a lerágott körmöket, és rávette magát, hogy elmenjen egy profi manikűröshöz – okkal gondolom, hogy a tanár úr kedvéért –, egész valójában megrendült. Megmerevedett, és dühödten kiegyenesedett a fotelban. Amúgy is hatalmas, gyönyörű szemei kitágultak, előre dűlt, és magáról teljesen megfeledkezve robbant ki belőle: le van a tanár úr szarva!

Most már azt hiszem, az apuka féltékeny volt rám.

Ez most tényleg nem ide tartozó mese volt, de jó volt rá visszaemlékezni.

Nos, velem valami hasonló történt, mint Méreivel, csak épp az ellenkezője.

Mint mondtam, szinte teljesen tudatlanul lézengtem a Trefortban, amikor egyik nap hirtelen értekezletre rántotta össze az igazgató a főorvosokat. Ezért Júlia néni ezzel fordult hozzám: Zoli! Hamarosan jön hozzám egy beteg, úgy emlékszem egy enuretikus nagylány. Csináljon vele valamit, és rendelje vissza, ha addig nem jönnék meg.

Na de, Júlia néni mit kezdjek én egy bepisilős nagylánnyal? Hogy tetszik érteni… De Júlia néni – volt már róla szó, hogy ő maga nem egyszer viselkedett összeszedetlenül – legyintett, és már el is viharzott. Ekkor esett meg velem az, ami valószínűleg a gyógyító munka felé fordított.

Meglehetős kínban üldögéltem az üres rendelőben. A folyosón senki se várt ránk, csak abban bízhattam, hogy Júlia néni betege nem érkezik meg. Mindeddig annyi pszichoterápiás rutinom volt, hogy figyelmesen ültem Júlia néni mellett néhány esetnél. Természetesen tudtam, mi az az enurézis, de hogy mit lehet kezdeni egy éjszaka bepisilős nagylánnyal, arról fogalmam se volt. Már kezdtem reménykedni, mert jó negyed órája letelt a berendelés ideje, és még sehol senki. Újra kinéztem a folyosóra. Üres. Már éppen kezdtem megnyugodni, amikor szokatlanul energikus kopogás verte fel a csendet. Az volt a benyomásom, valaki ököllel veri az ajtót. Beteg nem kopog így, sőt legtöbbjük kopogni se mer, nehogy meghallják odabenn. A magyar beteg félénken kaparássza az ajtót, amire az emberi méltóság nevében ki van írva: „Kopogtatással ne zavarjuk a rendelést”. Kinéztem. Egy óriásnak tetsző, bőrdzsekis férfiú állt az ajtóban egy meseszép, anyányi leányzó kezét markolva tepsi méretű kezében és lihegett. Elnézést kérünk főorvos úr (!), kezdte nyilván a futástól zihálva, és magyarázta, miért késtek. Behívtam őket.

A kamionsofőr apa – látszott, hogy imádja a lányát – elmondta: a kislány születése óta, tizenhét éve, „min-den-éj-jel maga alá vizel”. Akkoriban a kamionsofőrök az élet császárai voltak, csempész tevékenységükből nagyon komoly jövedelemre lehetett szert tenni. Így elhihettem, amit mondott: doktor úr, nincs az országban olyan professzor, orvos, javasasszony, akinél nem jártunk. A kislányomat már halálra vizsgálták, nyúzták. Ide már csak erőszakkal tudtam elrángatni szegénykémet, nem is emlékszem, ki ajánlotta a főorvos asszonyt.

Megértettem a célzást, hogy nem tőlem várja a megváltást, de az öreglány sehol. Talán vissza se jön, muszáj volt valamit kezdenem a gyerekkel. Nagyon messziről jöttek.

A gyönyörű kislány rémesen undok volt velem, láttam, legszívesebben elmenekülne. Maga elé nézett, egyszavas válaszokat adott, egész lényéről lesírt, utálja a századik kínzó vesszőfutást, az ismerős, megalázó vizsgálatokat. Már nem is szégyellte magát, túl volt mindenen.

No de jómagam is – szakszerűen szólva – éjszakai ágyba vizelőként indultam az életnek, jól tudtam, mit jelent reggelente csurom pisisen ébredni. El tudtam képzelni, milyen lehet ez egy ekkora szép lánynak.

Sikerült szóra bírnom! Szavaiból leírhatatlan szomorúság, reménytelenség, önmegvetés áradt. A tizenhét éves gyönyörű leány gumibugyiban aludt gumilepedőn, idegen helyre nem mehetett. Se vendégségbe, se táborba, se túrára. Minden egyes reggel a pisiszagú, párás ágyból kellett felkelnie. Fagyasztották, gyógyszerezték, masszírozták, injekciózták, műtéttel ijesztgették, csontkovácshoz, javasasszonyhoz, Szegedre, Pécsre, Debrecenbe, Budapestre hordták klinikákra. Innen-onnan ajánlott csoda- – és közönséges – doktorokhoz hurcolták. Hiába. Sírhatott volna, de már nem siratta magát. Nem is szégyenkezett. Letört.

Én is nyomorultul éreztem magam. Nézegettem – mintha lett volna értelme – a kilónyi leletet, amit magukkal hoztak. Láttam, a lány urológiailag abszolút negatív, nem lehetett már századszor urológiai vizsgálatra küldeni. Törtem a fejem, mit tehetnék.

Szorongattatásomban egyszer csak eszembe jutott Vázsonyi Ibi néni egyik esete egy hatéves bepisilős kisfiúval, akivel egy – mint mondta – „papírszagú” gyógyító ötletét próbálta megvalósítani. Az esetet mint kudarcai egyikét mesélte el nekünk, éppen annak dokumentálására, miképpen bukunk meg, ha valamilyen elmélet kalodájába akarjuk szorítani az egyszeri és megismételhetetlen emberi egyedet.

Kínomban ezt a kudarcra vezető eljárást vetettem most be. Mást nem ismertem. Tisztában voltam vele, amikor nekiláttam, hogy ismertessem a leány „saját gyógyeljárásommal” kapcsolatos teendőit – mert ilyeneket is kitaláltam kínomban –, szélhámoskodom. Még nagyobb terhet rakott a vállamra, hogy a rám tekintő szomorú szemekből – megfoghatatlan volt számomra, hogyan lehetséges ez – mintha valami esendő reményféle csillant volna fel. Ettől még rosszabbul éreztem magam.

Anna néni egyik szemináriumán jegyeztem meg a cinikus öreglány egy mondatát: ha azt akarják, hogy egy kliens többet ne jöjjön vissza, ígérjék biztosra a sikert, és adjanak hosszú visszarendelési időpontot.

Sikert nem volt pofám semmilyen formában ígérni, de négyhetes visszarendelési időpontot, azt adtam.

Az elkövetkező három hétben nem volt rendelés, mert a szakrendelőt festették. Kiment a dolog a fejemből. Amikor a negyedik héten megnéztem a programot, ijedten vettem észre, hogy a bepisilős leány aznapra van berendelve Pedig már szinte el is felejtettem az egészet. Júlia néni betelefonált, hogy később jön be. Nagyon azért nem aggódtam. Biztos voltam benne, hogy az én hókuszpókuszaim nem hozzák vissza őket.

Rémületemre, amint kiléptem a folyosóra, jött-e valaki, felmagasodott ültéből a gorilla jellegű bőrdzsekis óriás. A békésen várakozó betegek meghökkenésére ott, a folyosón átölelt, pehelyként felkapott a földről, majd talpra állított, két kézzel paskolta a lapockáim, sztentori hangon ordítva: doktor úr! Drága doktor úr! Köszönjük! Az isten áldja meg! A jóisten áldja meg!

Rémülten látva a dolog népünnepély jellegét, betereltem őket a vizsgálóba. Foglaljanak helyet, mondtam némiképp magamon kívül, különösen amikor a ragyogó szemű, kivirultan mosolygó gyönyörű kislány maga is felugrott a székről, megrohant, megölelt (!) és a mellemre hajtotta szép fejét, köszönömöt rebegve.

Az eszem megállt! Egymás szavába vágva mesélték el: a kislány egyetlen – értjük?! – e-gyet-len-egy éjszaka sem pisilt be! Egy hónapja!! Mióta él, soha egy tiszta éjszakája nem volt.

Miközben tehát én teljesen hitetlenül tanácsokkal láttam el, egyetlen törekvéstől sarkallva – vagyis, hogy mihamarább végleg megszabaduljak a kínos helyzetből –, a számtalan helyen vizsgált, kezelt, kínzott kislány bízni kezdett bennem.

Bennem, a tudatlan taknyosban.

Lehetetlenség volt, hogy a kényelmes megoldást válasszam: a kislány egyszerűen rendbe jött, a fene se tudja, hogyan, a velem való találkozásnak ehhez semmi köze, véletlen egybeesés az egész. De ilyen véletlenek nincsenek.

Kétségtelen, hogy abban az időben a fehér köpenynek még csorbítatlan, töretlen presztízse volt. A főorvos urak túlnyomó többsége még maga is hitt önön kikezdhetetlen méltóságában.

Igen ám! De a fehér köpeny tekintélye ezelőtt a kislány előtt már réges-rég megsemmisült. Tehát a köpeny se gyógyíthatta meg.

Arra kellett hát gondolnom, hogy valamit tudhatok, talán tettem valamit, vagy van bennem valami, amiről magam sem tudok, de hatása van a másik emberre.

A dolog megzavart. Nem csodálom, hogy Mérei is így járt az érthetetlen gyógyulással. Miközben a gondolataim fel-alá rohangáltak a fejemben, az apa tovább harsogott:

– Drága főorvos úr! Mondja meg, mivel hálálhatjuk meg, amit értünk tett? Külföldre járok. Nyugatra. Mindent meg tudok hozni, ami itthon nem kapható. Szövetet, cipőt, teát, konyakot, csokoládét, cigarettát, parfümöt, prémeket, nejlonantilopot, mindent, amit csak akar, mondja meg!

Döbbenten láttam, hogy a hatalmas ember szemében könnyek csillognak, és egy vastag százasköteget húz elő a zsebéből. Ijedtemben elfogadtam. Húsz darab (!) százforintos volt. Magasabb címlet még nem létezett. A fizetésem ezervalahányszáz forint.

Csak hogy a történet végét is elmondjam: hitetlenségemben évekig tartottam a kapcsolatot a leánnyal. Ő közben szakmát tanult, férjhez ment. Utolsó találkozásunkon – akkor már jó ideje a klinikán dolgoztam, valamit sejtettem is arról, miből élek – nevetve mondta:

– Tudom ám, miért hív mindig vissza! Fél, hogy visszaesem. Higgye el, én már nem félek. Lassan el is felejtem az egész szörnyűséget. Jövök én örömest. Mindig szívesen találkozom magával, de biztos van jobb dolga is, mint velem tölteni az idejét. Egyébként az ötödik hónapban vagyok. Remélem, a kicsivel nem kell majd magát megkeresnünk.

Elbúcsúztunk.

A történtek teljesen megzavartak. A kislány gyógyulása nem eshetett véletlenül egybe a velem megesett találkozással. Tettem vagy mondtam valamit, aminek hatása volt.

Hogyan lehetséges ez? Gondolom, ezen gondolkodott el Romhányi tanár úr is, amikor azt mondta, te tudsz valamit. Különösen megzavart, amikor visszaemlékeztem a szépséges kislány bátortalan reményt tükröző pillantására. Annyi sikertelen próbálkozás után, annyi eredménytelen jóakarattal találkozva, annyira reménytelenül érkezve, hogyan lehetséges, hogy reményt tudtam csiholni belőle? Mivel? Hiszen ráadásul még magam se hittem abban, amit mondtam neki.

Nekem nem elment, megjött a kedvem ettől az érthetetlen gyógyulástól. Mert még egy dolog ide tartozik.

Amikor a leányzó és apja – folyamatosan, fékeveszetten hálálkodva – elment, én pedig főbe kólintva üldögéltem az érdemtelenül nyert babérkoszorúmat igazgatva a fejemen, némi bűntudattal tapogatva a kapott százasköteget – különös jóérzés, mondhatnám, büszkeség fogott el. Elképzeltem a kislányt, amint reggel gondtalanul, tisztán, illatosan, jókedvvel ébred. Többnapos iskolai túrára, barátnői hétvégére utazik. Amint az apa meséli a feleségének, hogy milyen szerencséjük van, hogy rám találtak. Hogy kisegítettem valakit egy szörnyűségből. Soha nem tapasztalt módon jólesett mindez.

Megjött a kedvem!

A téglatisztítás hónapjai után az egyetemre kerülve, megindult a mindennapi munka. Hallgatva a panaszokat, az első, amit észrevettem magamon, hogy eleinte az esetek többségében nem nagyon tudtam megrendülni a panaszoktól. Én, aki valóban veszedelmesen rossz gyerek voltam, a legtöbb elém vezetett ellenséges, közömbös, ijedt gyereknél összehasonlíthatatlanul „rosszabb”. Például még loptam is. 1946 karácsonya előtt egy tettestársammal betörtünk a Stühmer cukorkagyár elhagyott irodájába. (A tett elévült, már nem vagyok vádolható! Amúgy is kiskorú voltam.) Nagy mennyiségű sztaniolpapírt loptunk, valamint egy dátumpecsételő gépet. (Azt nem tudom, minek. Talán mert mozdítható volt. Használni nem tudtuk. Nem úgy mint a sztaniolpapírt! Akkoriban házilagosan készítettük a szaloncukrot. Az összes ismerőseinknek adtunk az ezüstpapírból, így rendes szaloncukrot tudtak készíteni. Mi különösen profit, mert a nálunk elszállásolt orosz katonák rossz emlékükön, és néhány láda záptojáson kívül hatalmas mennyiségű, lepedő méretű cigarettapapír-ívet hagytak hátra, úgy, hogy még a békebeli gyári készítésű szaloncukornál is jobb kiállású cukrokat tudtunk készíteni.)

A szüleiknek súlyos gondot okozó srácok többségével vagy az volt a baj, hogy nem tanulnak rendesen, vagy hogy engedetlenek. No meg hogy szemtelenek és pimaszok. „Neveletlenek.”

Én ugye a bűnöző gyerekek felől érkeztem. Ott rosszabb gyerekekkel is találkoztam. Például olyannal, aki piszkavassal agyonverte a nagymamáját, mert zavarta, hogy horkol. Meg olyan tizenévesekkel, akik az erdőbe csalták és megerőszakoltak tizennegyedmagukkal egy értelmi fogyatékos kislányt. Aztán fogamzásgátlóként ecetet öntöttek szétfeszegetett lábai közé, a hüvelyébe, amitől a kislány borzalmas állapotba került, mert a felhasznált folyadék sajnos ecetkoncentrátum, „eszencia” volt. A rémülettől félőrült szerencsétlen, védtelen gyerek úgy érezte, izzó vasat döftek belé. Trafikot raboltak ki, félholtra verve az eladót. Ipari tanulók, akik súlyosan lerészegedtek, és a földön fekvő, utált mesterüket akarták bokán rugdosni. De részegen összekeverték a testrészeket, és a másik végét rúgták a mesternek, így aztán csaknem szét is rúgták a fejét. Volt olyan is, aki szöget vert – tízes szöget – egy idős házaspár fejébe, és két társával együtt magával vitt a kertből néhány szem őszibarackot. Hamis volt a füles, hogy az öregeknél kilószámra áll az arany. Ezt a rossz gyereket nem akasztották fel, mint a társait. Ő még csak egy rosszalkodó gyerek volt. Mindössze tizenöt évet kaphatott.

Nyilvánvaló, nem vigasztalhattam a szülőket se azzal, hogy nyugodjanak meg, én sokkal komiszabb voltam, mint az ő gyerekük, se azzal, hogy egyet se búsuljanak, a gyerek nem verte agyon a nagymamát piszkavassal. Mindenesetre nehéz helyzetbe kerültem, amikor az apa és az anya drámai hangon bejelentette, hogy kitűnő tanuló gyerekük a harmadik négyest hozza haza ebben a hónapban. És mi lesz, ha ez így megy tovább? Ah!

Ahogy egyre csak hallgattam a gyerekekkel kapcsolatos panaszokat, együtt érző fejemben az a nyavalyás iskola kezdett úgy megjelenni, mint valami átok, ami a gyerekek nyakában ül, és megkeseríti az életüket. Megfigyelhettem, hogy magukat a gyerekeket az átkozott ötösök meg egyesek szinte kizárólag abból a szempontból érdekelték, hogy milyen következményei vannak otthon. Hogy a jó vagy rossz teljesítménynek jelentése, jelentősége, értéke is volna, fel sem merült. Természetesen más, fájdalmasabb, aggodalmat keltő panaszokkal is találkoztam, de ritkán fordult elő – kivéve, ha a delikvens kitűnő tanuló volt –, hogy az iskolai teljesítmény ne szerepelt volna a panaszok között. Sokat beszélek majd még az iskoláról.

Ezeken a beszélgetéseken az emberi kultúra kincsei, az együttélés alapvető szabályai, a teljesítmény valódi értéke, a személyes hitelesség, a megszolgált presztízs, a fair play, a sok minden másnál fontosabb humor jelentősége jószerivel szóba se került. Jövőről, tisztességről alkotott fantáziák, a fiú-lány kapcsolatok tartalma, szépsége, ocsmánysága, az otrombaságtól való idegenkedés, a „világ dolgai”, háború-béke, szegénység-gazdagság, a pénz szerepe az életünkben, a család dolgai – mindezekről kevesebb szó esett, ha esett –, csak a jegyek, a jegyek, a jegyek, az intők, a rovók, a dicséretek.

Ahogy teltek az évek, lassan kezdett kialakulni, megfogalmazódni bennem a gyerekek felnőttekről, s a felnőttek gyerekekről alkotott valódi képe.


<< Előző fejezet / Következő fejezet >>


Ha tetszett, ossza meg másokkal is az alábbi gombok segítségével!

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *