8. Mifélék vagyunk?

Kattintson a vásárláshoz! 

A gyermeklélektan tudománya részletesen foglalkozik a „gyermeki – kisgyermeki – világkép” milyenségével, megismerésével. Piaget óta sokat tudunk erről. Tudjuk, hogy a kicsik másképp látják a világot, mint mi. Nem kevésbé okosak, hanem másként okosak. Másként is buták. Szerintük a szelet a fák „csinálják”, a golyó tudja vagy nem tudja, hogy ő most gurul. Másképp állnak hozzá az okokhoz és a következményekhez is.

– Szoktál kikapni? – kérdezzük az ötévest.
– Nem – hangzik a felelet.
– Mikor kaptál ki utoljára? – kérdezünk tovább.
– Reggel – hangzik a válasz.

A kisgyerek nem érez ellentmondást. Mást, és másképp tudnak, és nem tudnak, mint mi. Csak lassan válik a szemük, agyuk „felnőtt” szemmé, és gondolkodásúvá.

A felsőbb életkoroknak már nincs speciális látás- és élménymódja. Az okság elve vastörvény. A mese mese, a valóság valóság. Az autonóm erkölcs, vagyis, hogy a szabály betartásának nem a „törvényhozó személy”, hanem a belső „meggyőződés” a mozgatója, „az én vezérem bensőmből vezérel” kialakulása, valamint a logikus gondolkodás készségének elsajátítása után a nagyobb és a még nagyobb gyerekek mentális struktúrája már nem különbözik „szerkezetileg” a felnőttekétől. De az a szemléletmód, ami egy „fiatal” tizenéves és egy „öreg” tizenéves sajátja, az tartalmilag eltér a felnőttek értékrendjétől, szemlélet- és ítéletmódjától.

Jó lenne hát valóban tudnunk, hogy a kisgyerek nem kis felnőtt, hanem egy a felnőtt embertől minőségében eltérő érdekes, izgalmas lény. Hogy mit akarok mondani, azt jól megvilágítja a gyerekrajzok világa. Felnőtt nem képes gyerekrajzot készíteni. Kiváló rajzolók néha utánozni akarják egy plakáton a gyerekrajzot, de nem is nagyon kell szakértő szem hozzá, hogy felismerjük: ezt nem gyerek rajzolta. A gyerekrajzok szépek és nagystílűek. A rajzolni hajlandó kisgyerek bármit lerajzol. A kisgyerek nem úgy szomorú, nem úgy örül, nem úgy rémül meg, és semmit sem úgy él át, mint a felnőtt, és bizonyos mértékig a nagy gyerek. Ahogy nem tudunk gyerekrajzot rajzolni, úgy nem tudjuk gyerekszemmel nézni a világot, és úgy nem tudunk gyerekszívvel érezni.

Egy értelmes első osztályos hat-hét éves gyerek megérti, ha apja világos érveléssel kifejti, azért kell jól tanulnia, mert csak a jó tanulókat veszik fel az egyetemre, és egy diplomásnak könnyebb az élete, mint egy konzervgyári rakodómunkásnak. Ha a gyerek megkérdezi: mit jelent az, hogy diploma, azt is megérti, ha elmagyarázzuk neki. Ez az okfejtés azonban számára totálisan érdektelen és súlytalan egy meleg nyári napon, amikor a strand és a házi feladat elkészítése között kell választania. Nem csak abszolút értelmetlen, de kínzó hülyeség a tanulás mellett dönteni. Ha magyarázni kezdünk neki, vagy éppen kényszerítjük, csak a kétségbeesését, dühét fokozzuk, és magunkat járatjuk le ostoba szövegünkkel és magatartásunkkal. Minél bölcsebbeket mondunk, annál jobban. Az apai magyarázat, kánikula nélkül is – legyen bármilyen világos és érthető – teljesen érdektelen a kisebb gyerek számára. A kitűzött cél szempontjából abszolút irreleváns. A két fél közötti párbeszéd valóságos tartalma „felnőtt nyelven” megfogalmazva vagy az, hogy jaj, de jó, hogy apa szeret, és ilyen komolyan, szépen beszél hozzám, vagy, hogy jaj, már megint itt van, és elkezd nyúzni a hülyeségeivel. Ezek a gondolati és érzelmi tartalmak még csak meg sem fogalmazódnak a gyerekekben. Csak egy „hangulat”, egy „benyomás” keletkezik bennük. Nagyon ügyesen kellene őket kérdezgetni hat-nyolc éves korukban, hogy ezt a hangulatot, benyomást egyáltalán meg tudják szavakban is fogalmazni Ahogy halad az idő, mind inkább képesek erre, és meg is fogalmazzák magukban, mit is gondolnak – már nemcsak „éreznek” – a felnőtt beavatkozások alkalmával.

Szeretnék nekirugaszkodni egy csaknem lehetetlennek tűnő feladatnak: leírni, legalábbis érzékeltetni, mit is akartam, amikor feltettem a kérdést: „Mifélék vagyunk?” Nagyon-nagyon sok gyerekkel és felnőttel találkozva, nem szokványos, nem „bejárt” módon igyekezve megközelíteni őket, újra és újra szembekerültem a „felnőtt világképpel”. Vagyis, hogy milyen elképzelés, milyen beállítottság, milyen tudattartalmak, milyen evidenciák élnek a felnőttekben a gyerekekről, és a gyerek-felnőtt viszonyról.

A legkisebbekkel, a csecsemőkkel, egy-két évesekkel egyszerű a dolog. Etetni, itatni, tisztába tenni kell őket. Legfeljebb azt kell eldönteni, felvegyük-e, ha bőg, vagy annyit egyen-e, amennyi jólesik neki. Meg szeretni kell őket. Anélkül nem megy.

A nagyobbakkal a dolog komplikáltabb.

Mindenekelőtt tapasztalható, hogy a gyerekeikre panaszkodó szülők – még ha a legnagyobb bizonytalanságban élnek is a nehéz helyzetek megoldását illetően – evidens, magától értetődő belső meggyőződés alapján gondolják úgy, hogy az adott helyzetben csak a maguk elgondolásai lehetnek használhatók, helyesek vagy éppen helytelenek. A gyerekek szempontjait csak a „felnőtt” szempontok szerint képesek látni. Nem mérlegelik, melyik a helyesebb. A „tanácstalan”, panaszkodó felnőtt úgy is beszél a gondjait okozó gyerekről, hogy abból kiérződik: mi felnőtt, felelős emberek egymás között valahogy majd csak megoldjuk a dolgot. Ezekben a megbeszélésekben a gyerek csak mint megoldandó feladat jelenik meg. Róla van szó, még sincs ott a helyszínen. Csak a fejünkben.

Nem is lehet, hiszen a legtöbb felnőtt nem beszéli a gyerekek nyelvét. Nem érzi az ő érzéseit, nincsenek a gyerekével megegyező hangulatai, vágyai. Ezekről a „gyerekdolgokról” alkotott vélekedések, elképzelések a felnőtt személyiség világképéből, értékrendjéből és gondolkodásmódjából fakadó tudattartalmak. Jellemző, a klinikai gyakorlatban számtalanszor előforduló eset a következő. A szülő panaszkodik: állandóan vitatkozik! Képtelenség vele normálisan szóba állni, mert ő örökösen csak vitatkozik. Mire én: és kinek szokott igaza lenni? Nemritkán valóságos sokként hat a kérdés. Hogyhogy?, ül ki a panaszkodó arcára. Micsoda kérdés ez? De hiszen felnőtt, érett felelős emberek vagyunk, hogy jön akkor ide egy ilyen lehetetlen kérdés. Fel sem merült, hogy a gyereknek is lehetnek az övék mellett figyelembe veendő szempontjai. Félreértés ne essék, nem azt akarom mondani, hogy egy bármilyen korú gyerek „jobban tud” valamit, vagy hogy tőle kell várni a megoldást. Nem. Csak tudomásul kell venni, hogy neki is vannak elképzelései, vágyai, érzelmei, indulatai. Vagyis hogy ő Valaki, számolni kell vele, és a mi magatartásunkból, viselkedésünkből ez kell hogy áradjon felé. Nem az, hogy mi tudjuk, mi a helyes, mit, mikor, hogyan, miért kell csinálni. Neked pedig az a dolgod, hogy tedd, amit mi jónak látunk. Nem feltétlenül szükséges ezt erőszakosan tennünk, bölcs, belátó, fölényes mosollyal is kísérhetjük a szövegeinket, látván a kis csacskát, aki olyan „naiv”. De majd mi segítünk rajta.

Felnőtt, de gyerekkorát nem felejtő, „gyerekfüllel” hallgatva e gyerekeikre panaszkodó, értük aggódó, vagy „jól bevált”, együgyű „nevelési” módszereiket ismertető szülőket, nemegyszer döbbent csodálkozás, máskor valóságos düh vett erőt rajtam attól – az intelligenciaszinttől független – csökött értetlenségtől, és különös, engem mindig felbosszantó, sajátságos fölénytudattól, ami a felnőttekből áradt. A gyerek bőszült fel bennem, amikor ájtatos jóindulattal, vagy vak önérzettel papoltak ezek a rólam mit se tudó, zárt agyú felnőttek. Rólam, aki magam is embernek képzelem magam, még ha nem is vagyok választó és választható. A gyerekek – ha lázadnak is belül – többsége azonban hamarosan maga is „elhiszi” a sok komoly pofájú, felettük hatalommal rendelkező felnőttnek, hogy mindig övék az igazság. Vagyis, hogy amikor Karinthy találkozik fiatal önmagával, nem az ifjú áll az élet értékesebb, izgalmasabb oldalán. A megdermedt, vénülő, az ifjúkori álmokat eláruló művésznek nem szégyenkezve kellene mentegetődzni, hanem fölényesen, kioktatóan így kellene szólni a vádaskodó ifjúhoz: ne beszélj butaságokat, édes fiam! Ideje, lenne már, hogy benőjön a fejed lágya! A fiatalembernek meg pirongva kellene rebegni: igaza van, Karinthy bácsi.

Könnyen félreérthető, amit mondok. Különösen, ha félre is akarjuk érteni.

Egy attitűdről, beállítottságról beszélek. A felnőtt ember tájékozottabb, tapasztaltabb, felelős személy. De ez nem jelenti, és nem is szabadna, hogy azt jelentse, hogy a gyerek szempontjait figyelembe sem kell venni.

A gyerekvilág többsége nem tud ellent állni a „felnőtt nyomásnak”. Nincs kiben, miben megkapaszkodni, magára marad a felnőtt fölénnyel, igen gyakran korlátoltsággal, erőszakkal szemben, és vagy ki sem alakul, vagy pedig megsemmisül bennük önmaguk megbecsülése. Így válnak infantilis taknyosokká, akiket azután valóban nehéz „komolyan venni”.

Bárki beláthatja, nem arról beszélek, hogy a felnőtt ember tájékozottsági szintjével a tapasztalatlan és jószerivel teljesen tudatlan kis- és nagy gyerek felvehetné a versenyt. De a gyerek iránti legteljesebb jóindulat, és a jóindulat hiánya mögött egyaránt megtapasztalhattam azt a sajátos – nem találok jobb szót – öntudatlan tiszteletlenséget, amit a felnőttekbe „beéget” a szociális környezet és a saját gyerekkoruk. Az iskola és a felnőttek világa.

Láttam kiváló gyereksebészt vidáman fecsegni futballeredményekről bemosakodás közben, miközben mögötte feküdt, a műtőasztalon a halálosan rémült gyerek. Jéghideg kezek, lila ajkak. A sebész mindenben megfelelt szakmája követelményeinek. De neki az a műtét jóval az ezredik felett volt, a gyerek életében pedig az első. A sebész tudván tudta, hogy a gyerek két hét múlva focizik majd a téren, és azt is tudta, hogy a gyerekek félnek az operációtól. Hol itt a baj? Ez a dolgok rendje. Nem kell ebből nagy ügyet csinálni!

Rengeteg ilyen „betört”, „behódolt”, vérfagyasztóan illedelmes „ártatlan gyermeki lélekkel” találkozhattam. Ha ezekkel a gyerekekkel egyenrangúként kezdtem beszélni, szinte megkukultak. Fel kellett rázni őket, mint a szódában leülepedett sűrű málnaszörpöt, hogy „fogyaszthatóvá” váljanak. Először értetlenkedve, bátortalanul mosolyogni kezdenek, aztán egyre izgalmasabbá értelmesebbé válnak, végül – persze ha van elég spiritusz bennük – elkezdenek komolyan venni, és ha rájönnek, hogy én nem a szabvány, szokottan unalmas felnőtt bácsi vagyok, egyenrangúként kezdenek velem bánni. A kemény felnőttek által idomított gyereknél legtöbb esetben már a használat előtti felrázás se sikerül. Ők már csak egyet tudnak: jól neveltnek és illedelmesnek igyekeznek mutatkozni.

Hallgatom a televízióban a csinos, szellemes, értelmes, derűsen mosolygó, szemmel láthatóan „jól nevelt”, hajdani világhíres gyerekorvosnőt – hajdani, hiszen a sportsikerek világhíre mulandó. Rendíthetetlen biztonsággal beszél a „gyereknevelésről”. A „jó példáról”, erről a bárgyúságról, amit mutatni kell a gyereknek, mert akkor majd követi azt a jó példát, amit mutatnak neki. Szól a bölcs, és életre szóló eredményt hozó „anyai tilalomról”, melynek köszönhetően sikerült egy gyereket „jó irányba” terelni. Mint elmondja, egyik barátnőjének tehetséges, az élsportban reményt keltő fia egy napon nem akart elmenni az edzésre. A bölcs édesanya – valószínűleg mélyen belefúrva tekintetét engedetlen, csacska gyermekéébe – így szólt: rendben van, ne menj! De ha ma nem mész el, többet soha nem mehetsz! A gyerek „megfogadta” a bölcs anyai tanácsot, elment, és olimpiai bajnok lett. (Valószínűleg az a jó irányba terelt, és valóban rendkívül sikeres gyerek később elmondja a sajátjainak, hogy mennyire hálás anyjának a tilalomért. Vagyis, hogy „szeretném megcsókolni azt a kezet, ami azt a pofont adta, mert attól lettem tisztességes, becsületes ember”.)

Az, hogy a fiú nem akart elmenni az edzésre, az már következményes állapot. Ha a szülő nem vesz át a gyerektől a felelősséget, egy értelmes fiú vagy lány maga törekszik céljai felé. Ha naponta noszogatják, a felelősség már nem az övé. Maga az ügy se. Így aztán, ha elkezdjük szelíden noszogatni a gyereket, hamarosan már taszigálni, végül kényszeríteni kell. A kényszer legtöbbször hat. A felelősséget átvevő szülő joggal érezheti úgy, hogy ha ő nem kényszeríti bölcsen a gyereket, az nem is jutott volna semmire. Beleborzongok a gondolatra, hogy gyerekeimmel oda jutott volna a kapcsolatunk, olyan mélyre süllyedhettünk volna, hogy „megengedek” vagy „megtiltok” nekik valamit. Sokkal fontosabb volt a köztünk lévő kapcsolat, hogysem ilyen színvonalra süllyedtük volna egy pillanatra is. Soha nem volt rá szükség, hogy tiltsak vagy parancsolgassak. Nem is tűrték volna. Ez a valószínűleg sokakat bosszantó kijelentés egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem gyakoroltam hatást a gyerekeimre. De ez a hatás nem a kényszer volt. Jól tudták, miről hogyan gondolkodom. Volt módjuk eldönteni, egyetértenek-e velem. Ha nem értettek egyet, megmondták. El tudom képzelni, hogy valamelyikük zöldre vagy kékre szerette volna festeni a haját, de tudták, mert ismertek, hogy azt nagyon utálnám. Így tehát, ha akarták is, jobb üzletnek ítélték, ha nem ütköznek velem, mert annyit nem ért volna a zöld haj. Vagy az általam utált piercing. Annyira szabadon éltek, hogy ilyesmiért nem áldozták fel a jó viszonyunkat. Igaz, egy alkalommal kirohantam az egyik lányom ellen, aki feketére lakkozta a körmeit. (Sajnos öregszem.) Komoly veszekedés támad közöttünk. Nem azt mondtam, hogy mossa le a körmeit, csak gyaláztam a fekete lakkot. Emlékezetes maradt az arca, amikor már megnyugodtak a kedélyek. Csodálkozva nézett rám, és azt mondta: nem ismertem rád.

A világ realitásaiba bevezetett gyereknek, aki nem gyengeelméjű, és tudja, olyan lehetőség áll előtte, mint a történet idején az olimpiai bajnokság, vissza se tartható az edzésről. Ha az anyja otthon akarja tartani, ezt mondja neki: anya, elment az eszed? Nem hagyhatok ki edzést. Mennyi munkája fekhetett annak a bölcs anyának abban, hogy értelmes gyereke arra a hülye ötletre jusson, hogy megszakítja az edzést – semmiért.

Emlékszem, hogyan igyekezett leplezni még felnőttkorában is feltörő dühét és megalázottságát egyik olimpiai bajnokunk egy TV-interjúban, visszaemlékezve világhíres mestere barbár idomítási módszereire.

Kíváncsi lennék, a „gyereknevelésről” oly magabiztosan beszélő gyerekorvos miként hallgatná az én, a „bölcs anyai tilalomra” rímelő történetemet.

Mert nekem is volt ilyen esetem. Nem is egy.

Olimpiai bajnokjelölt. A tizenkét éves (!) fiú páratlan tehetség szertornában. Edzője érezte, megfogta az isten lábát a gyerekkel. Amikor a kisfiú elmondta, hogyan zajlanak a mindennapjai, libabőrös lettem a borzadálytól. Két nyitott tenyerét elém mutatta: tessék megnézni, hogy néz ki a kezem. Tűvel nem lehetett volna átszúrni a kőkeménnyé vastagodott bőrt.

Ez a gyerek is – ez a védtelen, szomorú, acélizmú kisfiú – előállt egy nap, hogy többé nem megy edzésre.

Itt a bölcs szülők bölcsebbek voltak, mint a TV-beli bölcs anya. Bölcsebbek, egységesek és határozottabbak is. Így az apa az edző által rendszeresen gyepált szerencsétlen kisfiúnak ezt mondta: befogod a szád édes fiam, és eltakarodsz, mert nagyon megbánod, ha szájaskodni kezdesz. Ám a gyerek nem fogta be, és nem takarodott el. Nagy verést kapott. Nem bánta meg. Az apa kézen fogta, és elrángatta az edzésre.

A gyerek nem engedelmeskedett az edzőnek, meg se moccant, állt az öltözőben. Le sem vetkőzött. Az edző is megverte. Nem részletezem. A bölcs apa okkal kérdezte tőlem: most azt mondja meg, doktor úr, mit csináljunk? Előtte áll a karrier, talán a világhír, pénz, siker, érvényesülés. És megmakacsolta magát a szerencsétlen, kis szamár. Ha agyonverem, se hajlandó tovább folytatni a szertornát.

Minden tiszteletem e kis hőssé. Belőle nem lett olimpiai bajnok. Boldog, kitűnő könyvrestaurátor.

Az életét, a talán csak sejtett boldogságát ilyen acélkemény ellenállással védő gyerek kevés van. A velük szemben alkalmazott erőszak se mindig ilyen barbár. Sőt! Kegyes szavak, hosszan folytatott tanulságos, kenetteljes „beszélgetések”, serkentő jutalmak és ejnye-bejnyék kövezik ki azt az utat, amin a gyerekek többsége jár. Hogy a gyerekeket meg lehet hülyíteni ezekkel a szövegekkel, meg az akarat diadalával, annyira, hogy képesek belső meggyőződéssé vált hittel tönkretenni a gyerekkorukat, arra jó példa, hogy az edzőtermek, uszodák tele vannak a diadalra törekvőkkel. Részt vettem a birkózóválogatott világbajnoki felkészítésében. Módom volt belelátni, mit jelent az élsport. Ne is beszéljünk róla! A fagépműhely marógépe melletti „nehéz testi” igénybevételem vidám tavaszi sétának tűnik a birkózók elképesztő robotjához mérve. Azt mondtam korábban, hogy csak a fizikai munka munka. Nos, a birkózók legalább annyira, sőt jobban meg voltak hajtva, mint mi a raktárpincében a kilencvenkilós gumiabroncsokkal. Amit órákon keresztül minden erejüket megfeszítve műveltek, semmivel sem volt vidámabb, mint a gumiraktár. Beleizzadtam nézni. Egyikük, miután a reggelitől ebédideig tartó, izomtépő meló félbeszakadt, még ottmaradt az edzőteremben, hogy lábai használata nélkül – saját ötletként – még percekig fel-le másszon a kötélen. Így szokta. Erősíti a karjait. Ebéd után folyt. köv. Igaz, ők ebből éltek. Nekik ez volt a gumiabroncs. Persze jobban hangzik, hogy sportoltak.

Röviden ennyit az élsportról.

A gyerekek – mit tehetnek mást – elhiszik, hogy csak azon az úton járhatnak, ahová a szelíd vagy vad felnőttkényszer irányítja őket. Az így „nevelt” felnőtt aztán azon a hangon beszél a „gyermeknevelésről”, ahogy a tiszteletreméltó gyerekorvosnőtől hallhattunk a TV-ben. Csupa okos dolgot mondott. Azt is elmondta – nem titkolt büszkeséggel –, hogyan ellenőrizte világhíres édesanyja az ő iskolai munkáját.

Szigorúan. Világosan rajzolódik ki az efféle felnőttmagatartásból a gyerek iránti – jóindulatból fakadó – teljesen tudatlan tiszteletlenség. A felnőtt olyan abszurdumnak tartja, hogy a gyerek „szigor”, vagyis külső szelíd vagy vad erőszak nélkül is képes elvégezni a saját feladatait, hogy naponta (!) képes tudatni a gyerekkel: nem bízom benned. Pedig az ilyen bizalmatlan megnyilatkozásból alkalmasint egy is elég, hogy tönkretegye a gyerek felelősségérzetének még a csíráit is. És ezt a felnőtt attitűdöt tölti meg a felnőttvilág kegyes és nemes mesékkel, valójában hihetetlenül sekélyes, a gyerekek által abszolút semmibe vett „erkölcsnemesítő” prédikációkkal. Még szerencse, hogy ha egy gyereket valóban szeretnek a szülei, ezt a „szigorú” „következetes” nevelést is elviseli, kibírja, sőt nem egyszer visszatekintve meghatott tisztelettel emlékszik rá. És továbbadja a „módszert”. Ha nincs fenntartás nélküli, igazi szeretet, bensőséges jó kapcsolat szülő és gyerek között, ez a szigorú, következetes és nemes szülői magatartásmód elpusztíthatja, és legtöbbször el is pusztítja a valóságos, érzelmileg, értelmileg tartalmas szülő-gyerek kapcsolat kialakulásának lehetőségét.

Nekem, mint erre már utaltam, fenntartásaim voltak és vannak a felnőttek bölcsességével szemben. És nem szerettem, nem is tűrtem, ha neveltek. Gimnáziumi hittanárom, főtisztelendő Pivárcsi atya prognózisa mégsem bizonyult helyesnek. Nem végeztem akasztófán.


<< Előző fejezet / Következő fejezet >>


Ha tetszett, ossza meg másokkal is az alábbi gombok segítségével!

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *