10. A rossz példa

Kattintson a vásárláshoz! 

A rossz példával merőben más a helyzet. A rossz példát ugyanis valóban követjük. A rossz példa hatása rendkívül erős, gyors és látványos, nemritkán lenyűgöző. Egy következetlen, fegyelmezetlen, megbízhatatlan, újonnan érkezett vezető a fegyelemhez, megbízhatósághoz szokott közösséget hihetetlenül gyorsan formálja át fegyelmezetlen, megbízhatatlan, link semmirekellők társaságává. Caesar (a Julius) kedvenc, hűséges vezérét hosszú évekig vak engedelmességgel, akár a halálig is híven szolgáló, vasfegyelmű tizedik légiója a nehéz gall háború után, amikor vezérük dolgait intézendő rövid időre magukra hagyta őket, néhány tiszt rossz példájának hatására azonnal fellázadt, fegyelmezetlen vad csürhe képét mutatva visszatérő parancsnokának.

A fegyelemhez, a munka minőségének tiszteletéhez, a megbízhatósághoz minden energiánkra folyamatosan szükség van. A belsőleg vezérelt fegyelem megalkuvás nélküli követése lényegesen nehezebb, mint ölünkbe húzott fiókba rejtett krimit olvasni munkaidőben. Ha tudjuk is, hogy a lógással töltött idő halad a leglassabban. Egy munkát ellazsálni, el sem végezni sokkal könnyebb, mint erőnk megfeszítésével dolgozni. Ha tehát olyan ember az elöljáró, aki a kevés pozitív tulajdonsággal bír, a rend, fegyelem, megbízhatóság értékét vesztett valutává válik, és a társaság elengedve magát, a rossz példát sebesen követve elzüllik. Aki az új helyzetet nem bírja elviselni, elmenekül. Ha jól tudom, van egy olyan elmélet, amely azt állítja, hogy minden mesterséges rendszer – ha magára hagyják – önmagától felbomlik. Különböző mesterséges rendek különböző idő alatt bomlanak fel. A piramisok például vagy a Colosseum – látjuk – eléggé tartósak, de kopnak, bomlanak. Néhány röpke évezred, és a Szfinxnek hűlt helye sem marad. Még egy egész ország normális rendje is pillanatok alatt omlik össze, ha a rossz példát követik lakói.

De a jó és a rossz példa után térjünk vissza a felnőtt bölcsességhez.

Nem akarok a felnőttek ellen hangolni, hisz hiába is tenném, de mégsem tartom feleslegesnek bemutatni arra egy példát, meddig hatolhat a felnőtt idétlenség a gyerekekkel kapcsolatban. Az eset nagyon egyedi, „beazonosítható”, de mégsem félek, hogy vétek a diszkréció szabályai ellen, mert a főszereplő család évtizedekkel ezelőtt a világ számunkra ismeretlen részére emigrált. Az ikrek pedig azóta már ugyancsak nagyobbacskák. Ha mégis kezükbe kerülne ez az írás, jókat nevetnének rajta.

Tizenéves ikrek. Nem is érdekes, mi a panasz. Rosszul tanulnak. Beszélgetek a két értelmes sráccal. Kérdezem, hogy mennek otthon a dolgok. Alaposan kikérdezve őket, semmi különös. Egyszer csak meghökkenek. Ugyanis kérdésemre, hogy szokott-e apjuk nagyon dühös lenni, kiabálni, ez a válasz érkezik: á! Nem! Ő nem kiabálós. Csak akkor kiabál, ha nem beszélünk magyarul.

Hoppá!

Ez lehet aztán a kiművelt emberfőjű család, ahol a gyerekek már annyira tudnak egy idegen nyelvet, hogy szívesebben beszélnek azon, mint az anyanyelvükön. Miért, milyen nyelven beszéltek? Hát magyarul, felelnek a gyerekek. Ezt nem értem, mondom meglepődve. De a gyerekek elmagyarázzák. Apjuk – mérnök – még fiatalabb korában kezébe kapott valami irodalmat a nyelvújításról. Az emberi elme kifürkészhetetlen. Ez a nyelvújítás beékelődött az apa fejébe, és különös módon lett a nyelvújítás híve. Átvette a mindennapi beszédébe a nyelvújításnak azokat a szavait is, amelyek nem kerültek be a beszélt nyelvbe. Mint például – erre világosan emlékszem – a foltos nyakorján, az a zsiráf. Megmaradt a fejemben egy súlyos nyári összeütközésük valahol a vízparton, ahol a gyerekek szerencsétlenségükre fogtak egy leveli békát, és – bár tudniuk kellett volna – elfelejtették, hogy a béka tisztességes, magyar neve „másznok”. Mivel a gyerekek fegyelmezetlenségükben a sárga földig lebékázták a becsületes, védtelen magyar másznokot, az apa érthető módon jött ki a béketűrésből. Még számos általam nem ismert, és azóta elfelejtett igaz magyar szót tanultam meg a srácoktól, akik szerették az apjukat, rendes embernek is tartották, az is volt, csak hát – mondták az ikrek bölcsen és megengedően –, ha erről van szó, elmegy az esze. Hagyjuk rá.

Ha az ember aranyrögöt talál a kavicsok között, tovább kutakodik. És nem is kutakodtam sikertelenül. Ennek a derék, jóindulatú férfiúnak, aki igazán szerette a családját, volt még egy fontos követelménye, amit érthetően várt el mind a feleségétől, mind a gyerekeitől. Ugyanis kidolgozott egy elméletet. Ez úgy szólt, hogy az emberi lény, ha behatol az utcáról a lakásába, cipőtalpán számos mikrobát hurcol be oda. (Milyen igaz!) Ezek a mikrobák – bacilusok, gombák – betegségek terjesztői, amelyektől ő mint a család védangyala meg kell hogy óvja az övéit.

Védelmi stratégiát dolgozott ki.

A bejárat előtti lábtörlőt az otthonról utoljára távozó megfelelő technológiát alkalmazva feszesen be kellett, hogy tekerje hipós vízzel kellőképpen megnedvesített ronggyal. Ez a rongy, mire a család hazatér – az apa szerint –, már nyirkosra szikkad. Ez egyrészt leszedi a cipőtalpra ragadt koszt, másrészt a hipó megöli a baktériumokat. Az ajtón belül megfelelő helyen egy másik, kellően érdes gumilábtörlő hevert. A külső lábtörlőn fél lábon állva le kellett venni az egyik cipőt, zokniban fél lábon átszökkenni a gumi lábtörlőre, és a kézben tartott utcai cipővel a fürdőszobáig hatolni, ráhelyezni a mosható műanyag polcra. A mikrobás cipőket az apa hazatérte után megfelelő antibakteriális kezelésben részesítette.

E történettel csak azt kívántam érzékeltetni, hogy a felnőtt bölcsesség nem ismer határokat. Erős a kísértés, hogy hasonló, fontos felnőtt gondolati termékekről beszámoljak. Számtalan van raktáron. Még azt is megkockáztatom, hogy az alacsony műveltségű, úgynevezett „egyszerű”, de aranyszívű szülők között több gyereket értő felnőttet találtam, mint az iskolázottak között. A magasabb műveltség és a primitív bárdolatlanság egyaránt megingathatatlan „nevelési elvek” létrehozója.

Csúszós talajon járok, hiszen a felnőtt bölcsesség – a gyerekkel kapcsolatban – mindenek felett való. Szembeszállni e felfogással életveszélyes. Különösen indulatossá válnak a „tiszteld apádat és anyádat” szülők. Jehova talán nem fogalmazott pontosan. Nyilván így akarta kifejezni magát: tiszteld a tiszteletre méltót, hogy magad is tiszteletre méltóvá lehess. Kétlem, hogy Jehova arra biztatná a gyerekeket, hogy egy iszákos, züllött alakot, vagy egy zsebtolvaj, munkakerülő, felelőtlen fickót tiszteljenek.

A vele születetten tiszteletreméltó felnőttek – különösen ha a pedagógia területére tévednek – hihetetlen erkölcsi felháborodásra képesek, ha róluk, vagy „elveikről” esik kritikus felhanggal szó. Aki támadni merészeli őket, vagy akár csak sejthetővé teszi az egyet nem értést, szemükben nem egyéb, mint erkölcsileg züllött, felelőtlen lator. Különösen, ha feltennénk a kérdést: valójában miért is kellene önt tisztelni?


<< Előző fejezet / Következő fejezet >>


Ha tetszett, ossza meg másokkal is az alábbi gombok segítségével!

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *