11. Erkölcsi “nevelés”

De ha már csúszós talajra tévedtem, hadd szóljak valamit az „erkölcsi nevelésről”.

Jó erkölcsöt csak a család, és valamilyen eleven, egészséges közösség építhet be a személyiségbe. Hogy napjainkban – amikor fontos dolgokban egyértelmű véleményt hallani valakitől pepita holló gyakoriságú – egyértelműen fogalmazzak: az erkölcsöt szövegesen, és tantárgyként, könyvből „oktatni” képtelenség. Ha elfogadnám azt a stílust, ami manapság oly természetes, úgy fogalmaznék: hülyeség. De nem fogadom el, ezért mondom: csak a pedagógia művészete területén tökéletesen tehetségtelen elmék képesek ilyen képtelenséget komolyan megfogalmazni. S e felfogás mögött ott lapul a nevelőkbe vetett bizalom hiánya. Ezért lehetséges a nevelőtestület véleménye ellenére kinevezni egy munkacsoport – a tantestület – vezetőjét. Az a szomorú tény, hogy nevelőtársadalmunk a sok évtizedes méltatlan bánásmód, a megbecsültség hiánya miatt szükségszerűen kontraszelektált, és képtelen ellenállni az esztelen intézkedéseknek. Ez a helyzet nem arra kellene, hogy serkentsen bennünket, hogy még jobban megvonjuk tőlük a bizalmunkat.

Csak úgy átfutnak a fejemen a fiatalkorúak országos börtönében szerzett tapasztalataim. Az ott munkálkodó fiatalok annyira ismerték nemcsak a jó erkölcs, de a jog szabályait is, hogy még a BTK vonatkozó paragrafusainak számát, szakszerű megnevezését és a vonatkozó büntetési tétel tól–ig-jét is fújták. Azokat, amelyeket áthágtak. Jól tudták ők azt is, hogy a vakot illik átvezetni az úton, és hogy milyen is a jó erkölcs. És tessék! Tudtak mindent, és mégis ott ültek a börtönben. Egyszerűen fogalmazva, azt állítom, hogy „erkölcstan” vagy „etika” órán a gyerekeket leginkább untatni lehet, vagy csupán suttyomban nevetgélésre lehet rávenni. Bármely katekizmus természetesen oktatható. A telefonkönyv is. Ma is szó szerint el tudom mondani, mit kellett felelnem erre a katekizmusban feltett kérdésre: „Mi végre vagyunk a világon?”

Sokszor elgondolkoztam azon, vajon a pedagógia terén valamennyire is tájékozott emberek hogy képesek azt a fantazmát támogatni, miféle fals, kártékony képzet élhet a fejükben a gyerekekről, a gyerekvilágról, hogy azt hihetik, egy gyerek úgy tanulja meg az erkölcsi „szabályokat”, hogy elolvassa azokat egy könyvben, esetleg „hit és erkölcstan” vagy „etika” órára jár. Azt hinnék ezek az emberek, hogy fiaink, lányaink e nélkül sosem tudnák meg, hogy segíteni kell az elesetteknek, hogy tisztelni és kímélni „illik” mások jogait? Hogy mi a bűn és mi az erény? Hogy társadalomban élve nem csak az önérdek lehet az egyetlen vezérelv, ami irányít bennünket? Az az elképzelés, hogy az erkölcsi szabályok racionális közlés útján a személyiség irányítójává válnak, nemcsak pedagógiai képtelenség, de pszichológiai abszurdum is. Arról már szót se ejtsünk, mit válaszolnának a nagykamaszoknak hit és erkölcstan órán a „tantárgy” oktatói, olyasféle kérdésekre, hogy miért fizet az egyik milliárdos lélekszámú – na vajon melyik? – egyház „kártérítésül” dollár százmilliókat az önmegtartóztató életmódra esküdt szerencsétlen pedofil papok – hit- és erkölcsoktatók – „bűneiért”. Vagy: miért kér bocsánatot a sértettektől – az erkölcsoktatók sértetteitől – ennek az egyháznak a feje.

Lehet ezt bocsánatkéréssel, pénzzel, erkölcsi pöffeszkedéssel, szakállas bácsizással, gőggel, ragacsos, blőd, banális semmitmondó vasárnapi szólöttyökkel kiegyenlíteni? Ugyan mit mekeghet majd egy ma képzett hit- és – főleg – erkölcstanoktató a gyerekkérdésre: tessék mondani, hogy lehet az, hogy a nőtlenségre fogadalmat tett pápáknak gyerekeik voltak?

Vagy: hogy lehet az, tanár úr, hogy a miniszterelnök vagy a miniszter úr egyik nap ezt, a másik nap meg azt mondja? Csak nem hazudik vagy jellemtelen? Hogy lehet államfő valaki, aki – hogy ne bántsam a mostanában leköszöntet, és egy régebbire gondoljak – iszik, mint a kefekötő? A környezetben uralkodó, a személyiség hitelesítette belső morális felfogás, a légkör alakítja, csiszolja egy gyerek erkölcsi karakterét – a talán soha ki se mondott evidencia. Nem a „jó példa” vagy a kenetes fecsegés. Az iskolában minden óra és minden óraközi szünet, sőt az utcán véletlenül bekövetkező találkozás egy tanárunkkal, az együttlét és a találkozás minden másodperce „erkölcstan” vagy „etika” óra. Egy hiteles, humánus, tisztességes apa, anya, tanár, tanári közösség elegendő, ha együtt él a gyerekekkel, az az erkölcsi nevelés.

Ahol az elfogadhatatlan igazgató ellen az iskola előtt tüntetnek a gyerekek (!) és a szülők, ott is van erkölcsi nevelés: a rossz erkölcsökre neveljük ott a gyerekeinket. A felnőtteket is. Az erkölcsről veszedelmes dolog szájat tépni. Egy tanár erkölcsi hitelességét nem kell – és szerintem nemcsak felesleges, de káros is szavakkal méltatni. A hitelesség – csakúgy mint a hiteltelenség, a „könnyű fajsúly” – egy ember, legyen tanár vagy gázóra-leolvasó, minden rezzenésében megnyilvánul. És minél többet beszélünk a jó erkölcsökről, annál inkább válik a beszéd felesleges, nemegyszer komikus, kínos fecsegéssé.

Érdemes odafigyelni. A szociális térben, a közéletben talán soha annyit nem beszéltek a jó erkölcsökről és az „értékekről”, mint egyre roskadozó közerkölcseink világában. Ez a sok fékeveszett duma, amely beharsogja mindennapjainkat, a közerkölcsök aggasztó megingásával jár együtt. Ha iskoláinkban újra megjelenik az erkölcsök verbális csócsálása mint tantárgy, és belegondolok, milyen mértékben fogja lejáratni, devalválni az erkölcs fogalmát az e területen képzetlen, ki tudja miféle felfogású és személyiségű emberek parttalan fecsegése, megborzongok.

Sosem fogom elfelejteni egyik tanáromat, aki annyit beszélt nekem, szerinte „erkölcstelen, fegyelmezetlen, rossz karakterű, határtalanul pimasz kölöknek” a jó erkölcsökről, mint senki más. Már nem emlékszem, pontosan hány évet kapott fiatalkorú tanítványával folytatott viszonyáért.

Szetey tanár úrra elég volt a szünetben messziről ránézni, ha háttal állt is, hogy eszünkbe jusson mindaz, ami egy emberben érték.

Csak az emberrel mint jelenséggel kapcsolatos tudatlanság, az alacsony intelligencianívó, és a pedagógiai tehetségtelenség termelhet ki olyan esztelenséget, mint tantervben rögzíteni és „tanítani” olyan dolgokat, mint erkölcs és mondjuk hazafiság. Különösen veszedelmes az ilyen törekvés, ha képviselőiről köztudomású, hogy csaknem minden szavuk hazugság.

Sok-sok évvel ezelőtt írtam egy kis könyvet az „iskolai ártalmakról”. A könyv címe is ez volt. Röviden leírtam azokat a „rejtett szabályokat”, amelyek az iskolákban érvényesülnek a gyerekekkel – és itt helyes a kifejezés – „szemben”. A könyv lényegében arról szólt, hogy iskolai nevelésünk nem az érettség, a felnőtt önérzet és a szuverén személyiség kialakulását szolgálja, hanem engedelmes gyermekekké akarja dermeszteni a színes gyerekszemélyiséget. Amúgy szocialista módra. A könyv a maga idejében óriási feltűnést keltett. A nevelőtársadalom többsége elmondhatatlan felháborodással fogadta. Tudomásomra jutott, hogy több iskolában fegyelmi büntetést kapott az a gyerek, akinél megtalálták a könyvet. Mint nálam annak idején a Piszkos Fredet, amiért kidobtak a Fazekasból. (Nem a mai versenyistállóból, akkor a Fazekas az egyik legvacakabb gimnáziumunk volt, szánalmas utódja a kitűnő bencés intézménynek.)

Megvádoltak, hogy „zászlót bontottam a szocialista nevelés elvei ellen”, hogy a kis könyv anarchiát idéz elő az iskolában, hogy züllesztem az amúgy is nehezen fenntartható fegyelmet és egyebek. Számos nagyszerű nevelő őszinte, szívmelengető gratulációja tartotta csak bennem a lelket. (Ma újra kiadták a könyvet, a kutya se figyelt fel rá.)

Az egyik fővárosi iskola kiváló igazgatója, Gáti Ferenc – nagyszerű pedagógus volt, így hát le kellett buknia mint minisztériumi vezető, egészen az iskolaigazgatóságig – meghívott, ismertessem a könyvet a tantestülete számára. A tantestület leírhatatlan indulattal fogadta a beszámolót. Akkoriban persze – 1973 – nem olyan volt a helyzet, hogy nyíltan neki lehetett volna menni egy igazgató elképzeléseinek, de még így is hajszál híján megvertek a felháborodott nevelők. Talán azért nem sikerült, mert a hatalmas termetű Gáti közénk állt.

„Hová jutnánk, ha felpiszkálnánk a gyerekeket, hogy szembeszálljanak velünk”, mondták teljesen félreértve a félreérthetetlen könyvet. Hogy milyen indulatokat válthat ki a felnőttvilágból, ha egy gyerek „kinyitja a száját”, „pimaszkodni kezd”, annak szemléltetésére röviden elmondom az egyik számomra mind a mai napig elszomorító, alig megérthető esetemet, amit abban a csaknem fél évszázada megírt könyvben is leírtam.

A főváros egyik gimnáziumában egy nevelő – ki tudja miért – nem rokonszenvez egy növendékével. A fiúval kapcsolatban a számonkérés, a „felelés” különös formáját vezeti be. Leül a katedrára, a feszült csendben lapoz a noteszában, majd hirtelen felüti a fejét, és hangosan kiáltja a fiú nevét, mutató ujjával az asztalra koppintva, parancsoló mozdulattal maga elé mutatva. A gyerek súlyos dadogó. Ilyenkor összerezzen, megdermed, összeszorult gyomorral megy ki, és kiszáradt szájjal áll a tábla előtt. Ekkor feladatot kap. Ilyen feszült helyzetben beszédképtelenné válik, úgy kezd mekegni, mint a hülye filmek, kabarédarabok dadogói. Iszonyúan szégyelli magát. A dolog annyira kínos, hogy még az osztálytársak se nevetnek, senki se tartja komikusnak a helyzetet. A hórihorgas, esetlen mozgású kamasz lesütött szemmel, maga elé meredve áll, abbahagyja a makogást és szenved. Csend. Ekkor a tanár úr mutatóujjával ismét az asztalra koppint, és érces hangon megszólal: egyes! Helyre mehetsz!

A sokadik ilyen alkalom után a tizenöt éves fiúgyerek a felharsanó egyes!, helyre mehetsz! után a padja felé tartva tehetetlenségében elsírja magát (!), és hátrafordulva kétségbeesett dühvel ezt kiáltja: maga nem tanár! A tanár úr megszólal: no lám! Egyszerre megjött a hangja a fiatalembernek! Csak amikor felelni kell, akkor nem tud beszélni! A fiút apja az iskolai eredményei miatt folyamatosan nyaggatja, mert kitűnő tanulót akar belőle kihozni, és szégyelli a gyerek dadogását. A fiú ezért az anyjának meséli el az esetet és kijelenti: ha agyonütik, se megy be többet az iskolába. Az anya, aki az addig történtekről mit sem hallott, mert a gyerek nem szólt róla, felháborodva berohan az iskolába, és a tanári szoba előtt, mert a tanári szobába nem engedik be, hangos jelenetet rendez, „embertelennek” nevezve a nevelőt. A jelenet azzal végződik, hogy az anyát, aki kiabálva szidja a nevelőket, kivezetik az iskolából.

Bevallom, amikor az anya és a rettenetesen megnyomott gyerek elmondják az esetet, magam is felháborodom, de sok tapasztalattal a hátam mögött felteszem, az eset azért talán mégsem ennyire durva. Egy kollégámmal – nehogy ha egyedül megyek, megverjenek – kimegyek az iskolába, audiatur et altera pars. 1970-et írunk, a pszichológia és a pedagógia egyáltalán nincs jó viszonyban. Mivel odatelefonáltunk, már várnak. A nyüzsgő tanári szoba szinte teljes népessége körénk gyűlik, és egymás szájából véve ki a szót kezdik szidni a gyereket és az anyát.

„Ide jön nekünk az anyja, aki egy hisztérika, hangos jelenetet rendez a gyerekek füle hallatára, és még őneki áll feljebb. Tudják mit csinált ez a szemtelen kölök? Azt ordította a tanárja szemébe, hogy nem ember. Nem tanár. Az egyik legkiválóbb kollégánk! (!) Amikor felelni kell neki, akkor persze dadog. Amikor szemtelenkedni kell, akkor megered a nyelve. Szeretjük mi az ilyesmit. Maguk meg még lovat adnak alájuk. Jöjjenek ide! Álljanak harminc fegyelmezetlen, neveletlen, lusta pimasz kölök elé, és itt mutassák meg mit tudnak!” És így tovább és így tovább.

Képzeljünk el ebben az iskolában egy etika órát, és képzeljük el ennek az etika órának az erkölcsnemesítő hatását.


<< Előző fejezet / Következő fejezet >>


Ha tetszett, ossza meg másokkal is az alábbi gombok segítségével!

One thought on “11. Erkölcsi “nevelés””

  1. Noname Reader says:

    hello, rossz helyre mutat a link

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *