12. Gyerekeink az “új világban”

Kattintson a vásárláshoz! 

A rendszerváltozástól naivan várt robbanásszerű pozitív társadalmi változás elmaradt. A pedagógustársadalom nem észlelhette, hogy az új rendszerben különös figyelem fordulna felé és munkája felé. Erőtlen központi próbálkozások, és szórványos, behatárolt lehetőségű kísérleteken kívül – mint az alternatív iskolák –, lényegében döntő fordulat nem állt be. A dilettáns, koncepciókat váltogató vezetés és a rossz gazdasági körülmények a megfelelő társadalmi megbecsülés nélkül vegetáló pedagógusréteget szkeptikussá tették a változtatásokkal szemben. Köznevelés rendszerünkben – mint azt a PISA-jelentés is megállapítja –, szélsőséges különbségek keletkeztek az iskolák minőségét tekintve.

Általánosságban úgy vélem, hogy iskoláink szellemiségében érdemleges változás nem jött létre. Az a hagyományos tekintélyelvű szellemiség lengi be a falakat, ami a magyar iskolarendszert mióta fennáll, jellemzi. Bizonyos dolgok már nem lehetségesek, de a szellem csaknem teljesen változatlan. Ezt a változatlanságot nagy igyekezettel erősíti az úgynevezett nemzeti együttműködés. A központi irányítás, a csend, rend, fegyelem, az érdemjegyek alapján történő minősítés, a szigorkodás a magyar pedagógia amúgy is korszerűtlen szellemét erősíti.

Iskoláinkban ma már nem kell mutatóujjával „aranylakatot” tenni szájára a kisgyerekeknek, nem kell „hátra tett kézzel” ülni, „párosával sorokba fejlődni”, amúgy poroszosan, nincs nádpálca, de változott-e gyerekeink helyzete? Változott-e a felnőttvilág – a szülők, nevelők, általában a felnőttek – gyerekekkel kapcsolatos felfogása?

Felnőtt-gyerek kapcsolatok terén a lényeget tekintve jószerivel semmi sem változott. Az a tény pedig, hogy a köznevelés irányítói egy már lejárt lemezt tettek fel: csend, rend, fegyelem, kötelesség, a nehezen mozduló, hagyományos tekintélyelvű nevelési felfogás állóképességét fokozza. A család feje az apa, az engedelmesség a legfőbb elv, a tanulás a legfőbb kötelesség. A sorból kilógni nem szabad.

Beiskolázás előtt álló kisfiút hoznak ijedt és dühös szülei. A kisfiút az óvoda nem javasolja általános iskolai beiskolázásra, és az akkor működő, úgynevezett áttelepítő bizottság elé küldi. Az óvoda véleménye szerint ugyanis a gyerek értelmi fogyatékos. Az apa elektromérnök, az anya jogász. A szülők egymás szavába vágva felháborodva mesélik el, hogy az óvodában mit mondtak a gyerekükről, aki, mint mondják, rendkívül értelmes, harmonikus jószág, nekik semmi bajuk vele. Természetesen nem veszem készpénznek a szavaikat, hiszen éppen elég olyan szülőt láttam, aki képtelen tudomásul venni, hogy a gyereke fogyatékos.

Lássuk a gyereket!

A csinos, nyílt tekintetű fiúcska így köszön: „szia.” Épp hogy csak rám pillant, mintegy engedélyt kérve, megkerüli az íróasztalt, szinte beledugja a fejét az írógépembe. Örvendezve kiált fel: ez egy Optima! És mond valami számokat, hogy milyen típusú a gömbfejes elektromos írógép. A tiéd? A kisgyerek nem gátlástalan, de abszolút szabad lélek. Idegen helyen van, de semmi gyanakvás vagy aggodalom, bizalommal fordul hozzám a kérdéseivel. A kérdések teljesen értelmesek. Megállás nélkül kérdez. Humora is van. Összebarátkozunk. Fel nem foghatom, honnan az ötlet, hogy a gyerek értelmi fogyatékos lenne. Megkérem Mariannt, a szociális nővérünket, menjen már ki az óvodába, és nézzen utána a dolognak. A látogatás után Mariann így számol be: „hát, Zoltán, én már nagyon sok helyen jártam, de ilyen elképesztően fafejű nővel én még nem találkoztam. Egész ottlétemkor buzog belőle a panasz. Ezt a gyereket tíz percig nem lehet elviselni. Folyamatosan kérdez, és kérdez, és kérdez valami hülyeséget. Ez mi, az mi, miért, miért nem. És hiába szól rá, nem hagyja abba. Még neki áll feljebb. Rám szól. Ő szól énrám. Azt mondja, ne kiabáljak. Meg hogy, miért nem válaszolsz. Ekkora kis taknyosban ilyen kis szemtelent még nem láttam. És mindenféle szamárságot firkál, és az neki tervrajz, meg bekötési terv, meg tudom is én mi, de mutogatja és magyarázza, és nem lehet leállítani. Félre is tettem egy ilyen firkáját. Egy egész rajzlapot összevissza firkált, és az neki »bekötési« terv, és ha nem veszem el tőle, még mindig magyarázná, és hozná utánam, a köpenyembe kapaszkodva. És az erőszakos szülei azt hiszik,hogy ezt az iskolában tűrni fogják.” Egyébként, mondja Mariann, ezt a firkát el is hoztam, szerintem tisztára úgy néz ki, mint valami mérnök által rajzolt huzalozási rajz.

Beszélek a szülőkkel. Megnyugtatom őket. Megmutatom az apának az ominózus „firkát”. Az apa rápillant, majd előveszi az olvasószemüvegét. Nézi, nézegeti. Aztán határozottan kijelenti: ez a házunk földszintjének a bekötési rajza. A kötések helyesek. Persze a kölök nem tud írni, de a vezetékek kapcsolása teljesen rendben van. Nyilván nézegette az én rajzaimat, mert a konnektorok, kapcsolók, dobozok rajza egész jól néz ki.

Nos, a gyerek nem fogyatékos. Kiemelkedő kis tehetség az elektromosság területén, egy érdeklődő lény, aki nem tudott zöld ágra vergődni a korlátolt felnőttekkel.

Ez az eset jól mutatja, kétségtelenül érzékelhető bizonyos stílusbeli változás, de mint látjuk, a sorból fölfelé sem szabad kilógni. Fontosabb ügyekben a gyereknek legtöbbször még mindig hallgass a neve. Csak példaként hozom fel az egyik legneuralgikusabb problémával, a szexualitás problémájával kapcsolatos vizsgálatom eredményét, és azt, hogy e vizsgálat megismétlése hozna-e eltérést pozitív irányba egy olyan huszonegyedik századi környezetben, ahol az „új” tankönyv a homoszexualitást „súlyos bűnként” tárgyalja. Egy olyan korban, ahol az azonos neműek házassága (!) legitim gyakorlat a civilizált világ nagy részén. És a szerzőket nem feszélyezi, hogy a náci Németországban súlyosan büntették a homoszexualitást. (Igaz, Angliában is.) Milyen meglepő ezután, hogy a „melegfelvonuláson” harsog a „mocskos buzik”.

A hetvenes évek végén végeztem a vizsgálatot orvostanhallgatókkal. Azt próbáltam felderíteni, milyen nevelési elképzelések vannak a fejükben, mit gondolnak önmagukról, hogyan fognak viselkedni szülőként a gyerekeikkel bizonyos helyzetekben. Százhuszonnégy fiatalt vontam be a vizsgálatba. A medikáknak és medikusoknak olyan befejezetlen történeteket kellett befejezni, „megoldani”, amelyek valamilyen a gyerekszexualitással kapcsolatos helyzetet jelenítettek meg. Az óvodáskori történet arról szólt, hogy óvodás gyerekükkel hazafelé tartva, a kicsi megpillant egy üzekedő kutyapárt. A gyerek megkérdezi, mit csinálnak a kutyák. A hallgatók „fejében lévő” elképzeléseket összevetettem azzal a szülői bánásmóddal, melyet az ő szüleik – beszámolóik szerint – velük szemben alkalmaztak.

A fiatalok saját óvodáskorukra vonatkozóan úgy vélték, hogy ha apjukkal kerültek volna ilyen helyzetbe, azok hetvennyolc százaléka vagy valamilyen hazugsággal, vagy mellébeszéléssel, kitéréssel válaszolt volna a kérdésre. Az anyák kilencvenhárom százalékáról (!) tételeztek fel ugyanilyen magatartást.

Jól mutatja a társadalmi közgondolkodás egységes voltát, hogy a fiatalok nevelőik kilencvenöt (!) százalékáról gondolták, hogy egy ilyen helyzetben hazudtak, kitértek, sőt!, néhányan veréssel büntettek volna.

Nem a valósághoz kell közelíteni a gyerekeket! Azt majd valahogy elintézi a jövő, vagy helyettünk valaki más. Így a rejtett közgondolkodás. Így vallja, de be nem vallja.


<< Előző fejezet / Következő fejezet >>


Ha tetszett, ossza meg másokkal is az alábbi gombok segítségével!

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *