14. Szent kötelességeink

Kattintson a vásárláshoz! 

A szülőnek kötelességei is vannak a gyerekkel szemben. Mindenekelőtt „foglalkozni” kell a gyerekkel, mint a drága versenylovakkal. A kicsinek mesélni kell. Tanulságos mesét. Játszani kell velük felnőttek, vagy gyerekek számára készített kártya-, és egyéb játékokkal, valamint meg kell gátolni, hogy ugráljanak a kanapén. A nagyoknak rendszeresen ellenőrizni kell a tanulását.

Minden erőnkkel az úgynevezett „jó tanulmányi eredmény” elérésére kell sarkallni őket. Felügyeletet kell gyakorolniuk a gyerekek társas kapcsolatai felett, és el kell tiltani őket a nemkívánatos társaságtól, baráttól. Öltözködésüket, tisztálkodásukat, fogmosásukat következetesen figyelemmel kell kísérni. Egy szüleivel felhőtlen szeretetteljes viszonyban élő gyereknek elegendő egyszer elmondani, miért szükséges fogat mosni, mosakodni. Ha bízunk egymásban, a gyerek hisz nekünk, és megmossa a fogát. Ha minden nap azzal nyúzzuk, hogy „Mostál már fogat?”, lassacskán sikeresnek fogja elkönyvelni a napot, ha ellóghatta a fogmosást. Természetesen – ha mástól nem, az említett gyerekorvosnőtől megtudhatjuk – a szülőnek úgynevezett „jó példával” kell elöl járnia, mert ahogy már szó volt róla, az nagyon hasznos tud lenni.

E sorokból bizonyos indulat süt. Így igaz. Süt. Ennek az indulatnak az a hosszú tapasztalat az oka, amely azt láttatta velem, hogyan teszi tönkre a szülői, a felnőtt gondosság, a gyerekek érdekeinek áldozatos figyelembevétele azt a hihetetlenül finom szerkezetet, ami a kisgyerek. Hogy csak egy példát említsek: hogyan válik a kíváncsi, ismeretekre éhes kisgyerek a pedagógiai tehetetlenség és sajnos a tehetségtelenség eredményeként az első iskolai év végére iskola- és tanulásutálóvá.

De ha indulataimat indokoltnak érzem is, el kell oszlatnom egy könnyen feltámadó félreértést. Egyáltalán nem azt állítom, hogy az emberiség történetében a gyerekek nevelésének szinte egyetlen létező „módszere”, a hagyomány kidobható vagy használhatatlan.

A felnőttek fejében élő „nevelési” elképzeléseket, és azt a gyakorlatot, amit folytatnak gyerekeikkel, nagyon komolyan kell vennünk. Sajnos. Mert nincs jobb. Senki se tápláljon magában kalandos fantáziákat arról, hogy a gyereklélektan, a neveléselmélet laboratóriumaiban kidolgozott, nívós nevelési ismeretterjesztő művek ajánlásai a hagyományos eljárásoknál összehasonlíthatatlanul több eredménnyel és gyerekboldogsággal járnának. Nem járnak, mert az ilyen műveknek közvetlen hatása nincs. Nem váltják fel holnap vagy holnapután a hagyományos eljárásokat. Márpedig a gyerekeket a társadalomra éretté kell tennünk, és ha nincs más eszköz a kezünkben, akkor azt kell használni, ami a rendelkezésünkre áll. Volt idő, amikor ez az eszköz a nádpálca és a körmös volt. Elsős koromban én még kaptam körmöst. Ha nincs bevezetve a gáz, kályhával kell tüzelnünk. Nem fagyoskodhatunk. A kutatóhelyekről származó, megbízható szakmai ismeretek csak igen lassan diffundálnak át a mindennapok gyakorlatába. És itt nem „módszertani” kérdésről van szó. A felnőtt-gyerek kapcsolat milyenségéről. A beállítottságról. Egy belsőleg „hagyományos felfogású” szülő alkalmazhat bármilyen „korszerű” módszereket, semmi sem változik a gyerek-felnőtt viszonyban.

Tanulságos és szemléletes példával érzékeltetnem, hogy néz ki, amikor egy értelmes felnőtt ember „megérti a nevelési tanácsot”, de felfogása belsőleg változatlan.

Értelmiségi család. Tizennégy éves kislányuknak a szülők szerint rendkívül visszahúzódó a viselkedése, „mindig lóg az orra” magatartása miatt hozzák. Az apa meséli: tetszik tudni, a gyerek naplót ír. De rendszeresen. Már több kötetet teleírt. Megmondom őszintén úgy érzem, nekem tudnom kellene arról, mi foglalkoztatja annyira a gyereket, hogy olyan kitartóan írja azt a naplót. Az ember annyi mindent hall. De tudnia kell, doktor úr, hogy ezek a naplók ilyen lelakatolható jószágok, gondolom, gyerekemlékkönyveknek készültek. A kislányomnak adunk zsebpénzt, és ő maga veszi ezeket a lelakatolható könyvecskéket. Mind egyforma. Még egyetlenegyszer se vettem észre, hogy nyitva felejtette volna őket. Egyszer, csak úgy futólag megkérdeztem: mondd már, Marikám, mi a jóisten van azokban a naplókban, hogy annyira rejtegeted, lakatolod? A gyerek elpirult, és majdnem dühösen azt mondta: az az én dolgom! Meglepődtem, mert nem szokott ilyen goromba lenni. De megmondom őszintén, most már csakugyan azt hiszem, hogy meg kellene néznem, miket firkál a kölök. Nehogy aztán valami lehetetlen derüljön ki a dologból.

Hosszan beszélünk a gyerek-felnőtt közötti bizalmi viszonyról. Az intelligens férfi láthatóan megérti, miről is van szó. A beszélgetésben az is elhangzik, hogy én nem forszíroznám ezt a dolgot, és nem hiszem, hogy bármilyen szörnyűség derülhetne ki egy gyereknaplóból. Egyik legközelebbi találkozásunkon az apa: ja, doktor úr! Szerencsésen alakultak a dolgok. Marika naplója betelt. Találtam számára egy hasonló, zárható naplókönyvet. Lakattal! Majdnem úgy néz ki, mint az ő könyvecskéi. Vettem neki egyet ajándékba. Igen ám! De a lakathoz két kulcsot adtak, azért vettem ezt meg, most majd úgy tudom átnézni, miket irkál a kislány, hogy fogalma se lesz róla.

A dolognak van pikantériája. Időközben az értelmes, makkegészséges, de bizalmatlan szüleivel szemben valóban elzárkózó kislánnyal jó kapcsolatom alakult ki. Legközelebbi találkozásunkkor ő áll elő a következőkkel: mit szól hozzá, apa észrevette, hogy betelt a naplóm – marhára csípi a szemét, hogy nem olvashat bele, mert a könyvet le lehet lakatolni. Hát képzelje el, vett egy naplókönyvet „ajándékba”. Most majd írhatok két naplót. Egyet neki, amit nyilván elolvas, egy igazit meg magamnak. Szerintem nem tudja, hogy minden ilyen könyvhöz két kulcsot adnak. Tisztára hülyének néz.


<< Előző fejezet / Következő fejezet >>


Ha tetszett, ossza meg másokkal is az alábbi gombok segítségével!

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *