15. Változnak az idők, és mi…?

Mint arról már szó esett, társadalmunk nem vette tudomásul, hogy jelenünk, közeli és távoli jövőnk kulcsa a nevelésügy valóban értelmes átalakítása. Az ügyben valójában csak üres fecsegés folyik, ha nem számítjuk a kártékony, nem egy vonatkozásban bárdolatlan intézkedéseket. Még arra sem ébredtünk rá, hogy ennek a mérhetetlenül bonyolult feladatnak első lépése – a gond felismerése után – a nevelőtársadalom valóságos megbecsülése. A kiválasztástól a képzésen keresztül az egzisztenciális megbecsülésig. De, hogy ne essünk kétségbe, az idők azért valamennyit változtatnak rajtunk. Van haladás, ha lassú is.

Érdemes elolvasni az abszolút jóindulatú Tóth Tihamér atya (A Kir. M. Pázmány Péter Tudományegyetem hittudományi karán a lelkipásztorkodás-tan ny. r. tanára és a budapesti Központi Papnövelde kormányzója) könyvét, A tiszta férfiúságot. E könyv beszerzése az Országos Ifjúsági Irodalmi Tanács 4/1924. számú rendelete értelmében az ország valamennyi középiskolája számára kötelező (!) volt, és amely könyvet Dr. Michael Marczell censor dioecesanus Nr. 2013/35 sz. alatt a római katolikus egyház részéről engedélyezett.

A könyvet olvasva ámuldozva tapasztalhatjuk, hogy azért valamennyire csak változnak az idők. Valóban érdemes belelapozni ebbe a rendkívül kártékony, sötét szellemiségű, hihetetlenül primitív, ostoba, ellenszenves, korlátolt, savanyú szagot árasztó kötetbe.

Ez a tiszteletre méltó és kétségbevonhatatlan jóindulattól vezérelt férfiú huszonöt éve foglalkozva „ifjakkal”, úgy véli, hogy a fiúk lelke „ezernyi lakattal elzárt kincses birodalom”. Amikor a huszadik század közepe felé a „kurzus” hipokrita útjának egyengetéséhez maga is nekilát, könyvének tizennegyedik (!) kiadásában így igyekszik elmagyarázni a nemi aktust, a szeretkezést, vagy ahogy a „kincses birodalom” ifjai ma nevezik, a dugást:

„Láttad-e már, fiam, télen az alvó fákon csendben, alig észrevehetően meghúzódó rügyeket? Minden egyes rügy egy új fakadásnak, új virágnak, új gyümölcsnek, új kis fának fészke. A rügyek csak a tavaszi napsugár csókját lesik, hogy bimbózni, fakadni, virágozni kezdjenek; a virágok pedig a májusi rovaroknak vagy a friss szellőnek látogatását várják, mikor a szellő szárnyain, a méhek meg lábukon elhozzák magukkal egy férfivirág hímporát, és ezt rászórják a nővirág bibéjére. Amint a hímpor a bibét érte, szinte azt mondhatnók, hogy a két virág abban a pillanatban összeforrott az egymás iránti szeretetben. A megtermékenyített bibe elkezd érni, egyre nagyobb, egyre fejlettebb lesz, míg végre – pár hét vagy hónap múlva – teljes kifejlettségében lábunk elé hull az érett gyümölcs…”

Elképzelhető, milyen az „ifjakkal” kapcsolatos tökéletes, totális tudatlanságban töltötte éveit ez a ma már tragikomikus figura. Kötelezővé téve valamennyi középiskolában. Változás, „haladás” tehát még akkor is létezik, ha a könyvből idézett mondatok előtti szelíd kritikám bizonyos transzcendentális ügyekben utazókat ma is elemi erejű felháborodásra késztet. Ha lassú is, nagyon lassú, de a változás kétségtelen, és vitathatatlanul pozitív irányú. Mire alapozva vagyok ilyen optimista?

Például: annak idején Rómában is magukkal vitték a gondos szülők szórakozni a gyerekeiket. Ki vigyázott volna otthon a kis aranyosakra? Egyszerű rómainak aligha telt bébiszitterre. Olyan műsorszámok lelkes nézői lehettek így ezek a gyerkőcök, hogy hogyan harapja le, ropogtatja el jóízűen a fél fejét, agyvelejét, alkarját, combját az oroszlán egy embernek. Hogyan döfik kardjukat, háromágú szigonyukat a játékosan küzdő felek egymás ágyékába, és hogyan omlik ki a peches vesztes vérgőzös bele. Hogyan fröcsköl a homokba az elvágott nyaki artériából a mesterségbeli tudás irányította, szakszerű, profi kardcsapás nyomán a vér. Ilyenkor felnőtt, gyerek egy szív, egy lélek tapsolt elragadtatva. Ha napjainkban plakátok jelennének meg a fővárosban, hogy az uralmon lévő valamelyik párt az ellenzék tagjait, vagy pláne valamiféle politikai megfontolásból szüzeket oroszlánok elé vettet a Puskás Ferenc Stadionban, feltevésem szerint a jegyek ugyan elővételben hetekkel előbb felárral kelnének el a jegyüzéreknél, bár kockázatos, mégis megnyitnák a felső sorok üléseit is, de határozottan állítom, a szülők közül egy sem vinné magával a gyerekét. Ha megkérdeznénk, miért, egységesen így válaszolnának: ilyesmi nem gyereknek való. Huszonkét éven alul nem ajánlott. Úgy vélem, a feleségek többsége is otthon maradna.

Ha jól emlékszem, talán Marco Polo kalandjairól olvastam, hogy a nagy utazó tanúja volt egy tanórának valahol, talán Tatárországban. Az óra tananyaga a nyíllövés volt. Hogy a dolog komolyságát a nevelők hangsúlyozzák, oszlophoz kötözött, rossz minőségű, alacsony forgalmi értékű, komoly munkára alkalmatlan foglyok képezték a célt. Felteszem, annak a jól teljesítő gyereknek, aki első lövésével szíven vagy szájon, szemen találta a kikötözött foglyot, elégedetten simogatta meg buksi fejét az oktató. A gyerek készült.

Ilyesmi – legalábbis a világ nagyobbik részén – ma már nem fordulhat elő. Ma az afrikai gyerekkatonák Kalasnyikovval dolgoznak. Ott nem is olyan fontos a jó szem. Sorozattal könnyebb eredményesnek lenni. (Nem a levegőbe beszélek. A seregben „mesterlövész” címet szereztem!)

Láthatjuk, hogy van fejlődés. Lassan, lassan bizonyos dolgok mégiscsak kimaradnak, más dolgok pedig beszivárognak a gyerekekkel kapcsolatos felnőtt gondolkodás világába. Teljes biztonsággal állítható, hogy a gyerekek a Föld jelentős részén ma már sokkal értelmesebben, derűsebben töltik gyerekkorukat, mint akár négy-ötszáz évvel ezelőtt. Igaz, világszemléletük kevésbé egynemű, mint akkoriban. Nem szabad tehát lebecsülnünk a szociálisan örökített, szakmai szempontból talán nem éppen helytálló gyereknevelési „módszereket”. Ezek a módszerek teszik alkalmassá az adott társadalomhoz történő alkalmazkodásra a felnövekvő generációt.

Lehetne gyerekeinkkel boldogítóbban, értelmesebben, elegánsabban is bánni. Erre azonban az emberi faj még nem készült fel. Nem készült fel, de ha apró léptekkel is, de halad. Úgy kezeli gyerekeit, ahogy tudja, miközben ma már sokkal többen tudják jobban, mint akár néhány évtizeddel ezelőtt. Mint mondtam, én még kaptam legálisan körmöst. Ma már ez lehetetlen.

Ha valaki vakmerő módon nekifog és gyerekeit emberibb, nemesebb, boldogítóbb módon segíti az érettség felé, ezzel egyáltalán nem tett meg mindent. El kell érnie, hogy a létező világ vaskos realitásai is birtokába kerüljenek utódainak. Nehogy málészájú, lila gőzös felhőlovagok kerüljenek ki a „meleg fészekből”, hanem olyanok, akik a Biblia szavaival élve még ráadásul „ravaszak, mint a kígyók”, és állják a sarat a mindennapokban.


<< Előző fejezet / Következő fejezet >>


Ha tetszett, ossza meg másokkal is az alábbi gombok segítségével!

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *