16. Vakság

Kattintson a vásárláshoz! 

Milyen a hatása a „nevelésnek”? Legyünk őszinték! Kevés ellenszenvesebb lény van, mint az üvöltő emberkisgyerek. Ha belépünk egy nagyáruházba, többnyire vagy az fogad, hogy üvölt, sikít, tombol egy vagy több kisgyerek, vagy ha csönd van, kisvártatva, valahol valamelyik éppen rákezdi. Ezt a bájos kisgyereket ellenszenves, üvöltő, undok kis döggé formáló munka az első, kimutatható eredménye annak a folyamatnak, amit „nevelésnek” nevezünk. Az utálatosan üvöltő, szánandó kisgyerek mellett szégyenkező vagy dühöngő felnőtt már megnyugodhat, gyermeke – nem gyereke – már kellőképpen „nevelve van”. Már csak az idején előkeresett vesszeje hiányzik a gondos szülőnek.

Állok a pénztár előtti sorban. Az előttem várakozó csinos fiatalasszony kezét barátságos, helyes ötéves forma kisfiú húzogatja. Halkan, szinte suttogva mutat egy fémkosárban lévő túró rudira: kéreeek! Hagyjad!, így a válasz. A gyerek szelíden tovább próbálkozik. Az anya felcsattan: kisfiam, hagyd abba, mert nagyon megharagszom! A gyerek csendesen pityeregni kezd. Degeszre rakott kocsit rak ki az anya, a számla több mint húszezer forint, felteszem, volt még annyi a kártyán, amiből futja még egy túró rudira.

Nem!

Az anya úgy érezte, helyt kell állnia szülőként. Még időben jó útra kell téríteni elkanászodott fiát. Ha most enged, a gyerek jelleme megrokkan. Felnőttként ellóversenyezi, elkártyázza a családi vagyont, bűnözővé válik. Védelmi pénzt fog követelni a környék szórakoztatóipari vállalkozóitól, leányokat, sőt fiúkat futtat, és a mozgássérültek parkolójában fogja leállítani lopott autóját. Kábítószer-kereskedelemből egészíti ki zsarolásból befolyt jövedelmét.

Mindezt az anya ügyesen kivédte. Nem vett túró rudit.

Van egy ugyancsak bámulatra méltó esetem egy másik pénztárnál. Előttem áll egy szemmel láthatólag értelmiségi férfi. Az ÉS-t olvassa. Mellette egy eleven izgő-mozgó hat-nyolc év körüli, helyes kisfiú. Folyamatosan beszél az apjához. Az apa elmerülten olvas. Van ideje, hosszú a sor. A gyerek szapora kérdésekkel fordul az apjához, aki a kérdésekre gépies, rövid, igen és nem válaszokat ad, fel se nézve az újságból. Ilyet már láttam. Ahogy közeledünk a pénztároshoz, a kisfiú kérdései megváltoznak. A pénztár mellett a legkülönbözőbb édességek, rágógumi, szappanbuborék-fújó szerkezet, gyerek olvasnivalók, üdítők, öngyújtók, sőt gumi óvszerek is találhatók. A kérdések így változnak meg : apa, vehetek ezt? Igen, mondja az apa fel se pillantva az ÉS-ből. Nehezen hihető, de úgy igaz, ahogy mondom: a gyerek szinte a teljes áruválasztékra vonatkozóan feltette a kérdést: apa, vehetek? Apa fel se pillantva az újságból: monoton igennel válaszolt. A gyerek mindent feltett a pénztár szállítószalagjára. Mire sorra kerültek, egy sokgyerekes családra való marhaság hevert a szalagon. Közte gumi óvszer, amit csak az érdekesség kedvéért említek, mert volt ott cipőbe helyezhető izzadásgátló lap is. Azt gondoltam, az apa, ha feltisztul az ÉS olvasása következtében beállt tudatszűkítő állapotból, rémülten ráébredve, hogy a gyerek majdnem felvásárolta az áruházat, csendesen vagy hangoskodva visszarakja a töméntelen vacakot oda, ahonnan a gyerek leszedte. Nem így történt. Sorra kerülve az apa szó nélkül fizetett. Összehajtogatta az újságot. Vett egy nagy nejlonszatyrot, változatlanul szót se ejtve teletömte a gyerek által felhalmozott kacatokkal, kézen fogta a kisfiút, és némán távoztak.

Ez a két jelenet mollban játszódott le.

Durr hangnemben ez másképp néz ki.

Vicsorítva üvöltő, könnyes, taknyos, vonagló, tomboló kisgyerek. Apa, anya elmerülten beszélgetve halad a pultok között. A hatalmas termetű férfi kézen fogva „vezet” egy négyévesforma kisfiút. A kisfiú úgy üvölt, mintha kénsavval locsolnák. Húzatja magát. Két-három lépésenként az apa valóban húzza is maga után a földön rúgkapáló, tombolva üvöltő gyereket. Apuka, anyuka beszélget. A gyerek is hozzászól a dolgokhoz a maga módján, de nem figyelnek rá. Az ilyen és a kevésbé látványos jelenetek mutatják be, miről beszéltem, amikor a gyerek iránti tiszteletlenségről szóltam. E mögött a figyelmetlenség mögött többnyire nem komiszság, szeretetlenség, pláne nem rosszindulat húzódik meg. A berögzült felnőtt ostobaság. Mint mondtam már, ez az „ostobaság” kifejezetten a gyerekek számára van fenntartva. Független az intelligenciaszinttől.

Talán nem fejeztem ki elég pontosan magam. Valójában nem „ostobaságról” van itt szó, és éppen ezért nem függ ez a sajátos felnőtt gondolkodás és magatartás az intelligenciaszinttől. Vakságról van szó. Sajátságos vakságról, rendkívül nehezen áttörhető korlátoltságról. Amikor pedagógiai tehetségről, és a pedagógiai művészetről beszélek, azokról az istenáldotta emberekről van szó, akikből hiányzik ez a vakság és „bölcs” korlátoltság. Amit magamban úgy nevezek, „felnőtt hülyeség”.

Néhány dolgot még el kell mondanom erről a speciális vakságról, figyelmetlenségről és tiszteletlenségről.

Amikor a pszichológus elé kerül valaki, a „kórelőzmény” felvételekor, vagyis amikor megismerkedünk az „esettel”, ha teljes a család, először az anyával találkozunk. Kötelező kérdés, csakúgy mint a „Tervezték a gyereket?”, a „Hogy van a gyerekkel az apa?” Ha a bajok oka nem éppen maga az apa, vagyis ha nagyjából kiegyensúlyozott családról van szó, ahol a szülők kibírható kapcsolatban, netán éppen szeretetteljes kapcsolatban vannak egymással, a kérdezett anya az esetek túlnyomó többségében ezt a választ adja: „Nagyon szereti a gyereket.” Gyakran hallhatjuk ezt a megfogalmazást: „mindene a gyerek”. Ha meg akarjuk fejteni e kijelentés tartalmát – és természetesen meg akarjuk –, akkor tovább kérdezünk. Mit jelent az, hogy nagyon szereti a gyereket? Ekkor jön a „foglalkozás”. Ha nagyon kitartóan kérdezünk, igen gyakran az derül ki, hogy az apa többé-kevésbé észreveszi, hogy van egy fia vagy lánya, de a gyerekek gondjának és örömének túlnyomó része az anyáé. Ezeknél az eseteknél jelenik meg a „foglalkozik velük” kifejezés. Ha a foglalkozásra kérdezünk következetesen, megint csak igen sok az olyan eset, melyben ez a kifejezés nem jelent semmit. Nagyjából a „Hogy állunk fiatalember?” szintjén mozog.

Mindig jót derülök, amikor eszembe jut egyik kiváló színészünkkel megesett apróság. Ő, az apa hozta a gyönyörű, ragyogóan értelmes, harmonikus kisgyerekét, itt, most nem érdekes, miért. Így tőle magától tudtam megkérdezni, hogy van a gyerekkel. A kiváló jellemszínész két kezét ökölbe szorítva vállmagasságig emelte, kiegyenesedett a széken, ökleit az ég felé lendítette, a mennyezetre emelte felragyogó tekintetét, és zengő orgánumával bömbölte: mindenem ez a gyerek!! Na igen, de hogy vannak egymással?, tudakozódtam tovább. A két kéz lehanyatlott, az apa szeme egy pillanatra a falon függő Egri képre vetődött, a válasz pedig teljesen hétköznapi hangszerelésben érkezett: hát, elég keveset találkozunk. Tudja, hogy van ez nálunk. Amikor érkezem, már rég alszik, amikor ébredek, már rég nincs otthon.

Vannak gyerekeikkel fogcsikorgató elszántsággal „foglalkozó” kötelességtudó apák, akik természetesen „ellenőrzik”, „átnézik a gyerek házi feladatait”, „együtt tanulnak vele” és egészen kicsik esetén vasakarattal Fekete Pétert, „Ki nevet a végén?”-t vagy egyéb társasjátékot játszanak velük, és lefekvéskor– természetesen – mesélnek nekik. Mondanom sem kell, hogy tanulságos meséket mesélnek, amitől a kicsi jelleme gazdagodik.

Vekerdy Tamás, kedves kollégám – aki annak ellenére, hogy felnőtt és pszichológus, beszéli a gyerekek nyelvét – elolvasta ezeket a sorokat, és azt mondta: tanulságos mese nincs. Ami tanulságos, az nem mese. Lám, még a nagy koponyák is tévednek. Hát amikor a fa megkéri a kislányokat, hogy szüreteljék le, mert letörnek az ágai, a gyümölcs súlya alatt, a kemence, hogy takarítsák ki, mert elalszik, és egyéb próbák, mit tesz a hiú, lusta, kényeskedő kislány? Nem szedi le, nem takarítja ki, semmit se tesz meg, csak ellenszenvesen nyafog. Mert kis piszok. No és a mit tesz a szerény, szorgalmatos, legkisebb leány? Leszedi, kitakarítja satöbbi. És a végén ki nyeri el méltó jutalmát? Meg fognak lepődni! A szerény, szorgos kisleány. A lusta, hiú meg jól ráfázik. És a sok fiú közül, aki elmegy világgá szerencsét próbálni, ki lesz végül is a királykisasszony férje? Kié lesz a fele királyság? Naná, hogy a legkisebb, legszerényebb, legszorgosabb kisfiúé. Akiről a kutya se gondolta volna. A többi fiú meg – lásd a tanulságot, gyermekem – jól leég. Még hogy nincs tanulságos mese! Csak tanulságos mesék vannak! Ahol nincs tanulság, ott nincs mese. Olvassuk csak el Nils Holgerssont! Még a ma alkotott mesék többségében is ott lappang alattomosan a tanulság. Persze Vekerdy hazabeszél. Megvallotta, hogy ő bizony szeretett mesélni a gyerekeinek.

Gyerekkel foglalkozni, gyerekkel játszani, gyereknek mesélni, gyerekkel állatkertbe menni akkor örömteli, ha a szülőknek – apa, anya, tökmindegy – leküzdhetetlen vágya támad, hogy gyerekükkel valamilyen módon foglalkozzanak, együtt legyenek. Amikor vágyik őt állatkertbe vinni, és a gyerek is megörül a gondolatnak. Mesélni akkor „kell” egy gyereknek, ha a szülő nem bírja megtartóztatni magát a vágy teljesülésétől, hogy gyerekének meséljen. Teljesen mindegy, hogy mit mesél, csak szívesen, örömmel meséljen. Csak a jóisten őrizheti meg őt attól, hogy kapcsolatuk elhidegüljön, ha úgy viszi állatkertbe, sétálni, cirkuszba, hogy ő maga legszívesebben otthon maradna, csak a kötelességét teljesíti. Társasjátékot játsszon úgy, hogy magában méregeti: na, ennyi már elég? Vagy egye fene, tegyünk még rá tíz percet. Amikor egy felnőtt ember kötelességet teljesít gyerekeivel szemben, amikor „játék” közben patakzik róla az unalom, amikor tehát hazudik, becsapja a gyerekét, akkor már majdnem biztos, hogy megette a fene az eleven szülő-gyerek viszonyt. Egy igazán szeretett, a szülők szívében biztonságos, fontos szerepet betöltő gyereknek elegendő, ha a szülő ránéz, és az hozzá szalad átmelegedett szívvel. Egy kötelességet teljesítő szülő elmesélheti Benedek Elek vagy a Grimm-testvérek teljes életművét egyetlen lefektetéskor, a gyerek a mesélő egy mélyebb lélegzetvételénél azonnal elkezdi, hogy: mééég! Mééég! Apa mesélj még! Csak még egyet!

Ne felejtsük, a kisgyerekek mindent tudnak. „Vevőkészülékük” nem „ért”, nem „felfog”, nem állítja logikai sorba a tapasztaltakat, és a „tapasztalat” sem azt jelenti, mint a felnőtt felfogása, értése, logikai feldolgozása. A gyerek másképpen „tud”. Valahogy úgy, mint amikor a vendégségben nagyon marasztalnak, és az az érzésünk támad, hogy jobb lesz sürgősen távozni. A kötelességet teljesítve mesélő, állatkertbe menetelő szülő becsapja fiát, lányát, és a hatás nem lesz egyéb, mint a szívek lassan-lassan bekövetkező kihűlése.

Saját gyerekeimnek sose meséltem, és soha nem álltam le velük Fekete Pétert és hasonló marhaságokat „játszani”. Nem is hívtak sose.

Egyszer mégis.

A gyerekek – vendégségben töltve egy hétvégét barátainknál – tanúi voltak egy esti mese szertartásnak. Apa – kérdezte hazajövet valamelyikük –, te miért nem mesélsz nekünk soha? Mert utálok mesélni, válaszoltam. De most az egyszer mesélj, lécci! Na jó, gondoltam, majd adok én nektek mesét! Jól van leányaim, mesélek nektek egy rendkívül izgalmas mesét. Mesélek nektek a zöld disznóról. És meséltem. A felnőtt mesélők gyerekek számára eltorzított jellegzetes hangsúlyát eltúlozva nekikezdtem: „Egyszer voooolt, hol nem voooolt, az Óperenciás tengeren túúúl, az üveghegyen is túúúúl, ott ahol a kurta farkú kismalac túúúúr, volt egyszer egy zöld disznó! Ez a zöld disznó nem volt más, mint egy zöld disznó, aki egy zöld disznó volt. A zöld disznó nagyon zöld disznó volt.” A mesét magam is élvezni kezdtem. Így, az eddigiekhez hasonló tartalommal a kibontakozásig és a happy endig jó soká tartott az érdekfeszítő történet, a kölkök pedig visítva röhögtek és élvezték. Óriási sikerem volt. Néha-néha megkértek még, hogy meséljek nekik a zöld disznóról, de nem sokszor. Egyébként többnyire hiába kértek, nem álltam kötélnek, csak ha kedvem kerekedett hallani a már szövevényes mese indulásakor felharsogó fékezhetetlen viháncolást. Megjegyzem, az anyjuk képes volt velük órákig teljes belefeledkezéssel játszani. Láthatólag élvezte. Bámulatos. Sőt! A fiam is mesél a gyerekeinek.

Legkisebb leányom rendkívül teljesítményközpontú. A tökéletességre tör. Már két felsőfokú nyelvvizsgája van, képes folyamatosan beszélni angolul, az angolok meg megértik őt. Egy ideje kocog, hogy testileg egészséges legyen. Rettenetes teákat is iszik ennek érdekében. Szinte egyáltalán nem néz televíziót, és tud japán krikszkrakszokkal írni, mert japánul is tanul. Nem tudom ezt mással magyarázni, mint hogy kicsi korában sok tanulságos mesét hallgatott szerető édesapjától, aki emellett még jó példával is járt előtte.

A szülő-gyerek kapcsolat megromlása, a kiüresedés, az elidegenedés, az intim tartalmak eltűnése – hogy kellő túlzással húzzam alá mondanivalómat – akkor kezdődik, amikor a szája elé tartott reszelt almás kiskanál elől a baba félrefordítja a fejét, és mi – jóindulattól eltelve – bedugjuk a szájába. Folytatódik a túró rudival, a „mutasd a füzetedet”-tel, a „nem mehetsz”-ekkel, a „nagyon nagy a szád, édes fiam”-mal, és befejeződik a „jövő vasárnap már mindenképpen el kell mennünk anyuékhoz, mert nagyon meg fognak sértődni”-vel.


<< Előző fejezet / Következő fejezet >>


Ha tetszett, ossza meg másokkal is az alábbi gombok segítségével!

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *