17. Az árulás

Itt jutunk el ahhoz jelenséghez, amit én „árulásnak” nevezek. Az áruláshoz, amit a felnőtt emberek gyerekkorukkal szemben elkövetnek.

Az önállóság, a felelős életforma indulásakor, a tanulmányok befejeztével, az önfenntartó állapot kialakulása környékén, mint ahogy a kisbaba egyszer csak feláll és kúszás helyett két lábon kezd járni, az önállóság létrejöttének e pontján az eltartott ifjúból, leányból is önálló „felnőtt” lesz. „Benő a feje lágya”, „megjön az esze”.

Bizony, hogy benő! Bizony, hogy megjön az az ész! Nagy hirtelen jön rá nagy igazságokra, különösen, ha megszületik a saját gyereke. Tudja, hogy szülőként komoly feladatai vannak. Több más fontos szabály között meg kell tanítania kicsiny gyermekének, hogy köszönni kell szépen a néninek, bácsinak. Hogy a játékokat el kell rakni. Éspedig nem máshová, mint a helyükre. Hogy nem hagyunk semmit a tányérunkon. Hogy a ruhánkra vigyázni kell. Hogy az általunk megadott időpontban otthon kell lenni. Hogy az életet tisztelni kell, hogy hosszú apja és anyja legyen az embernek a földön.

Hogyan lehetséges, hogy a felnőttvilággal nehezen boldoguló gyerekből szinte minden átmenet nélkül a gyerekvilággal nehezen boldoguló fafejű felnőtt lesz?

A világban jól tájékozódó, érvényesülni képes, szuverén személyiség hosszú idő alatt alakul ki. E folyamat szándékos, tudatos, és öntudatlan, szándék nélküli „regulálói”, irányítói a felnőttek és a világ. Azoknak az ismereteknek az elsajátítása, amelyek nélkülözhetetlenek a világban való érvényesüléshez, hosszadalmas, bonyolult feladat. A társadalom – bármelyik társadalom – megtanítja, és minden korban meg is tanította tagjait, melyek azok az ismeretek, melyek nélkül az egyén nem illeszkedhet be zökkenőmentesen a társadalom szervezetébe. A felnőtt és az önfenntartás szintjére eljutott egyénnek nem áll rendelkezésére más szabályrendszer az életben történő sikeres boldoguláshoz, mint amit addigi élete során elsajátított. Vagy követi vagy ellenpontozza a tanultakat. De így is, úgy is, a tanultak határozzák meg magatartását, gondolkodását. Azt is megtanulta, hogy ha nem paríroz, ő húzza a rövidebbet. Ha nem köszön szépen a néninek és a bácsinak, kikap. Ha nem készíti el a házi feladatát, kellemetlen helyzetbe kerül. Ha ellentmond az apjának, rendőrnek, tanárnak, jegyszedőnek, kalauznak, ő veszti el a meccset. Minél fontosabb szabállyal kerül szembe, és minél nagyobb mértékben szegül vele szembe, annál nagyobb bajba kerül. A felelőtlen – vagyis tetteiért valóságos felelősséggel nem rendelkező – gyerek a szabályrendszerrel történő ütközésekből – nem a kenetes vagy bölcs szövegekből, bár azok is „ütközések”, és kiszámíthatatlan, hogy hogyan, de azok is hatnak – tanulja meg, merre lehet egyenesen haladni. A felelős, felnőtt ember nem engedheti meg magának a szabályokkal való ütközést, mert a felnőtt élet ütközései katasztrofálisak lehetnek, mindenképpen súlyos következményekkel járnak. Amikor tehát gyerekünk születik, természetes törekvésünk, hogy őt az életre alkalmassá igyekszünk tenni. A gyerek „komoly dolog”, nem játék, azzal nem lehet viccelni. Ha éhes, muszáj neki enni adni, ha beteg, muszáj orvoshoz vinni, ha igyekszik kiesni az ablakon, vissza kell tartani, és ki kell venni a kezéből a kést, mert valószínűleg összeszabdalja magát. Bilire is kell szoktatni, és volt idő, amikor arra is meg kellett tanítani, hogy azt a viccet, amiben apa Rákosi elvtárs fejét egy segghez hasonlítja, ne közvetítse a szomszéd bácsinak, mert ő párttitkár. Nagyon helyes tehát, hogy a benőtt feje lágyú felnőtt felelősen viselkedik, s fiát, lányát az érettség felé igyekszik vezetni.

Mit nevezek akkor „árulásnak”?

Árulás, amikor a felnőtt ember véglegesen szakít gyerekkori vágyaival, örömeivel, játékaival, szertelenségével, naivitásával. Úgy tekint e gyerekkori értékekre, mint a kiszáradt karácsonyfára, ami már semmire se jó január hatodika után, és kidobja a szemétbe. Éles, határozott különbséget tesz szükséges és szükségtelen, értelmes és értelmetlen, hasznos és haszontalan, komoly és komolytalan, illedelmes és illetlen, megszokott és szokatlan stb., stb. között, és mereven, feltétel nélkül átveszi a felnőttvilág szabályrendszerét. Nem az örömteli együttlét, a közös élmények, a világ megismerése, a bizalmi viszony a cél, hanem a közgondolkodásban élő képre formázott, engedelmes, csendes, szabálytisztelő, később a jól tanuló, illedelmes, vizet nem zavaró, energiatakarékosan – mármint a szülők energiáit megtakarítva – működő gyerek előállítása, beidomítása.

Talán egy példa rávilágít, mire gondolok. Cili lányomat életünkben – és az övében – először vártuk külföldi repülőtéren. Egyedül utazott utánunk. Nem gyerek már, huszonéves. Mégis. Egy valamirevaló szülő ilyenkor aggódjon. Anyja aggodalma ellenére – aki nem hiszi, hogy egy olyan nehéz, fémből készült valami, mint egy repülő, sokáig büntetlenül a levegőben tartózkodhat – mégsem esett le a gép, jön a gyerek. Élve. Egyik kezével húzza a súlyos, kerekes csomagot, vállán nehéz táska. A másik kezében Marvin, a majom. Marvin hosszú-hosszú ideje bajtársa, bizalmasa Cilinek, ennek a realitásban kitűnően tájékozódó, egyetemet végzett, felnőtt nőnek. Érthető, hogy élete első, önálló repülőútján Marvin elkíséri védencét. Remélem, ha majd ölében a saját gyerekével utazik valahová, Marvin ott ül a gyereke ölében. Jóllehet Marvin egy értelmes dolgokra vak felnőtt számára látszólag semmi értelmes célra nem használható, kitömött majom. De Cili a repülőn nem volt egyedül! Mindeközben jól tudta, micsoda is a rideg valóság világában Marvin.

Egy bölcs apa így fogadja leányát: hát ezt a vacakot mi a fenének cipeled magaddal, amikor úgyis tele mind a két kezed? Nem vagy te észnél. Vén szamár!

Minél értelmesebbek a gyerekeink, annál hamarabb kezd az a gyanújuk támadni, hogy szüleiknek nem „megjött”, hanem végleg és visszavonhatatlanul elment az esze, azért nem lehet velük szót érteni. Értelmesen beszélni.

Van egy meghatározó jelentőségű ötéves kori élményem, ami talán érthetővé teszi, miről beszélek. Mit mulasztanak, akik „igazi” felnőtté válnak.

Ki tudja, miért, nagyon felnőtt és kispolgári szempontból abszolút domesztikált szüleim nagy – akarom mondani szerény – szilveszteri mulatságot rendeztek.

A világ józan rendje felbomlott.

Az érkező néniknek, bácsiknak természetesen köszönni kellett szépen, de nyolckor nem volt „gyereknek ágyban a helye”, megvárhattuk az éjfélt. Volt nekem egy gyerekmondókám, (én írtam), amit – ki tudja, miért – végtelen szelíd apám nem bírt elviselni, és megtiltotta, hogy énekeljem egy akkor népszerű sláger dallamára. Csak hogy a dolog intellektuális súlyát érzékeltessem, ideírom a mondókát:

Arióttó aria
Bériottó béria
Cériottó céria

Hommena gani
Hommena gani,
Hommena hommena jóóóóó!

Éjfél felé a társaság már nagyon meglepően kezdett viselkedni. Nevetés, gramofon szólt, mindenki táncolt, a fegyelem láthatóan felbomlott. Ez okozhatta, hogy magam is elszabadultam, és bár pianisszimó, de elkezdtem énekelni a tilos mondókát. Apám azonnal felfigyelt, és szokatlan eréllyel rám szólt: hagyd abba! Meghallotta ezt Ilonka, hosszú szőke hajú, szépséges felnőtt barátnőm, elkötelezett hívem. (Mindig nevetett, mindig jókedvű volt. E történtek után nem sokkal lőtték a Dunába.) Nevetve rászólt apámra: mi baja van azzal a kölökkel, Ernőke?! Mért nem hagyja, hogy egyszer ő is jól érezze magát? Apám, akinél komolyabb, tisztelettudóbb és fegyelmezettebb embert elképzelni se tudtam, aki, ha Horthyról beszélt a konyhában, főméltóságú úrként említette, akinek a szava akkor több volt nekem, mint szent, hangosan, mondhatnám illetlenül felnevetett, és nagyot kiáltott: igaza van, Ica édes! Könnyedén tarkón legyintett, és ezt kiáltotta elfelé táncolva: énekelj csak nyugodtan!

Mi történt ezután?

Hihetetlen! A felnőtteket apám sorba állította, két kézzel megfogták egymás derekát, a sort apám (!) vezette, és ő meg a felnőttek valamennyien tánclépésben körülugrálták a szobát, kórusban, hangosan énekelve az én tilos nótámat. De nem is csak a cériottóig, de végig az egész ábécét! Apám, az én mindig komoly, kicsit szomorú, kicsit túl csendes apám vezényelte széles mozdulatokkal a kórust, és amikor elugrált mellettem rám kiáltott: mi van?! Állj be te is a sorba!

Mind a mai napig megdöbbent ez az élmény.

Apámat vénséges vén, komoly, megrendíthetetlen felnőttnek gondoltam – negyvenkilenc éves volt akkor, ma nekem öcskös, ennyi idős most a fiam –, aki ugrabugrált, kornyikált, ráadásul megengedte, hogy a tilos mondókát énekeljem. Sőt! Megszédítette az egész felnőtt társaságot. Tisztára úgy nézett ki, mint egy ember, akarom mondani, akár egy normális, valódi gyerek. Néhány percre megjött az esze, és újra kinyílt a feje lágya. Másnap és soha többé szó se esett a történtekről. Gondolom, ha apám emlékezett valamire, azt nagyon restellte. Így hát soha nem nyílt alkalom, hogy összeismerkedjünk, megismerjük egymást. De legalább megtanultam volna köszönni szépen a néninek, bácsinak! De én még ennyit se profitáltam abból, hogy élete során mindig, ezt az egy esetet kivéve, kifogástalan, használhatatlan felnőtt ember volt.


<< Előző fejezet / Következő fejezet >>


Ha tetszett, ossza meg másokkal is az alábbi gombok segítségével!

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *