18. Benő a fejünk lágya

Hogyan is megy végbe az a folyamat, melynek végén önérzetesen elmondhatjuk, hogy most már végleg igazi, komoly – nem vidám! – felnőtt emberek vagyunk? Olyanok, mint Leonyid Iljics Brezsnyev, Csermanek János, de Gaulle. Ki tudja őket maga elé képzelni, amint szétterpesztett lábbal, kisbabaként rácsos ágyban ülnek cumit szivattyúzva, kezükben csörgőt rázva? Vagy „jaj, de drága”-ként, pucéran, hason fekve mosolyognak ránk a képről?

Egyik tanítónk maga a csecsemő. Ő magatehetetlen, mindenben ránk szorul. A kicsi „belátására”, emberséges voltára az éjszaka álmából felvert szülő nem számíthat. Nem tehet szemrehányást a kéthetes csendháborítónak, mondván: öregem, elesek az álmosságtól, és te felversz az üvöltéseddel! Hát egy csepp jóérzés sincs benned? Nem büntethetjük meg, nem vonhatjuk meg a zsebpénzét, nem tilthatjuk el ötven évre a TV-től. A csecsemőkkel kapcsolatos ájtatos, kenetteljes legendák rabjaiként működő szülők – persze ebben az életkorban leginkább az anyák – ilyenkor többé-kevésbé sikeresen szorítják háttérbe saját szempontjaikat, és jó szívvel megteszik, amit képesek megtenni. És ez így is van rendjén. De gyakran hallhatunk fiatal anyáktól az ilyesféle anyai feladatokkal kapcsolatos ájtatos-barokkos, érzelemdús, csaknem teljesen valóságfedezet nélküli szövegeket, amelyeket a mesélők maguk is elhisznek. Apák ritkábban számolnak be arról, milyen lelkesedés vesz rajtuk erőt, ha éjjel bömbölni kezd a gyerek, vagy éppen ölükben bömbölő örökösükön megérzik, hogy összecsinálta magát, és nincs otthon a feleség. (Tudom, hogy vannak „anyaszívű” apák is. De országos gyűlésükön nem lenne velük tele a sportcsarnok.)

Már a legkorábbi életszakaszban ilyen legendák, őszintétlenségek lengik körül a sok vonatkozásban örömteli, de valójában igen nehéz és fáradságos, sok fegyelmet, önmérsékletet, lemondást igénylő csecsemőkort. A leginkább „mindenem a gyerek”-szülőtől sem hallottam soha ilyesmit: „Azok voltak a szép idők, amikor hetekig egy szemhunyást se tudtam éjszaka aludni, mert a gyerek egyfolytában bömbölt.” „Nincs is gusztusosabb dolog, mint a megtelt pelenkából kiügyeskedni az én kis drágámat.” (Volt idő, amikor még nem volt Liberó.) Aki látott már szülést, tudja, hogy miközben felemelő, magasztos, ünnepi voltáról fecsegünk, nem érezzük a gyötrelemmel szülő nő kínjait. Többnyire ők maguk is elfelejtik. Mint a tiszteletre méltó apák, hogy ők is gyerekek voltak valaha.

Teljes meggyőződéssel hallottam jó barátom feleségétől: „De miket beszélsz?! A szülés egy csodálatos, nagyszerű dolog.” (Három nehéz szülés után!) Nem látjuk az ijesztően, barbár módon eltorzult kedves arcot, az ünnepi eseményt körülvevő mocskot, vért, székletet, nem halljuk a fájdalom sikolyait. A vér, a széklet, a nyershúsvörös újszülött, a magzatmáz éppen nem éteri magasságokban lebegő realitását. Legnagyobb lányom rendkívül nehezen született. Mélyen megértettem az anyját, amikor tizenkilenc órás (!) gyötrelmes vajúdás vége felé felkiáltott: elég! Elegem van! Hagyjanak békén! Haza akarok menni! (Nem voltam mellette, mesélte.) Kevés nőt láttam úgy várni a gyerekét, mint őt. Amikor a csecsemőkor gyönyörűségeire merengünk vissza, leginkább ifjúságunk tünékenységén borongunk. Hogy lássuk, a valóságban milyen indulatoknak is helye van – bármennyire is mélyen rejtőznek bennünk –, és dolgoznak a „lélek” legmélyén a csecsemővel szemben, hallgassunk meg egy apát, aki nem legendákat mesél, hanem a pőre valóságról szól.

– Nem tudom, mi történt velem. Csak azt éreztem, hogy elsötétül előttem a világ, olyan düh fog el. Egyszerűen nem voltam észnél. Csak akkor tértem magamhoz, amikor már késő volt. Ütöttem, ütöttem és ütöttem. Nem éreztem semmi mást, csak eszelős dühöt. Amikor a gyerek sikítani kezdett, akkor éreztem, hogy a feleségem belém kapaszkodik és rángat. Persze tudom én, hogy ön most undorodik tőlem, mert mindenki, aki meghallja, hogy egy diplomás ember ilyet tesz, az csak valami vadállatnak, baromnak tud elképzelni. De higgye el nekem – és ezt akárki, a feleségem is megmondhatja –, én soha nem ütöttem meg gyereket. Nem vagyok a verés híve, gusztustalannak, borzalmasnak tartom, ha egy felnőtt ember megüt egy kis szerencsétlen jószágot, de hát ez most az én számból csak nevetségesen hangozhat. Pontosan érzem én, hogy mire gondolnak azok, akik ezt a történetet meghallják. Az a kis orvosnő, aki felvette a gyereket, olyan pillantásokat vetett rám, hogy ha pillantással ölni lehetne, most nem lennék itt. Jó, le fognak csukni. Megérdemlem. Tönkre vagyok téve – saját magamat tettem tönkre. Rendben van, ezt is megérdemlem. Szándékosan én hoztam be a gyereket, hogy megkapjam a magamét. Megkaptam. Jól van, megérdemeltem.

– A gyereknek két bordája, a jobb alkarcsontja és a bal kezén a mutatóujja eltört. Súlyos zúzódások vannak a fején, hatalmas véraláfutások a combjain. Több órán keresztül volt eszméletlen. A kórház hivatalból tesz feljelentést maga ellen.

– Magam megyek el a rendőrségre.

– Mi történt?

– Nem tudom. Minden összejött. Együtt lakunk az anyósomékkal, állandóak a veszekedések. De nem is veszekedések ezek, hanem tudja ilyen csendes, undok gyötrések. Az anyósomék ki nem állhatnak. Mit ki nem állhatnak – utálnak! Egyfolytában fűtik a feleségem agyát, hogy én így meg úgy. Mindenbe beleszólnak. De tudja, nem nyíltan, á!! Hanem olyan alattomosan, megjegyzésekkel. És hát az az etetés, meg ami az etetés körül megy, az megőrjít. Minden áldott este, de hétvégén napjában háromszor: egyél kisfiam, egyél kisfiam, na még csak ezt az egy kanálkával, na a nagymama kedvéért, egyél szépen, egyél szépen, egyél szépen. Persze a kölköt meghülyítették, nem eszik tisztességesen, én se ennék ilyen körülmények között. A szerencsétlen meg ül, és forgatja a szájában a falatot, nyámmog rajta és bőg, és ál-lan-dó-an bőg. Mondom: hagyjátok már békén azt a szerencsétlen kölköt. Miért kínozzátok? Erre az anyósom olyan pillantást vetett a feleségemre, hogy már attól kinyílt a bicska a zsebemben. Nem szólt hozzám, de megint rákezdte: egyél drágaságom, na egyél még egy kanálkával. A srác meg nyivákol és nyivákol. Rászóltam. Igen, gorombán szóltam rá. De elegem volt az egész napból, dögfáradtan jöttem haza, és már amikor az előszobában meghallottam a gyerek nyivákolását, úgy éreztem, hogy agyvérzést kapok. Aztán már üvöltöztem. Nem a gyerekre voltam én dühös, dehogyis. Az üvöltésre a gyerek elkezdett hangosan bömbölni. Tátott szájjal. A falat kifordult a szájából. Az anyósom kivonult, de még a foga között morgott valamit felém. Én olyan ideges lettem, hogy majdnem belerúgtam. A gyerek meg bőgött és bőgött. És akkor megint ráordítottam. Erre még hangosabban kezdett bömbölni, visítani. A feleségem meg, hogy ne ordítsak. Erre kikaptam a kezéből a gyereket és elkezdtem rázni. Az meg, mintha elevenen nyúznák. És akkor borult el az agyam, és elkezdtem csépelni. Amikor kijózanodtam, láttam, ahogy a sarokban fekszik a földön és nyüszít, úgy megrémültem, hogy majdnem elhánytam magam. Felkaptam a gyereket és idehoztam.

Átmegyek az osztályra.

Három és fél éves csöppség. A rácsos ágy sarkában, hátát a sarokoszlopnak támasztva ül. Begipszelt kezét pelenkával a nyakába kötötték. Szeme lesütve. Nem alszik, a szempillái időnként megrebbennek.

Nevén szólítom. A fejét mélyebbre hajtja. Beszélni kezdek hozzá. Nem néz fel. Kérdezgetem. Mozdulatlan.

– Fáj valamid, kisöreg?

Lassan, végtelenül lassan felemeli a fejét. Rám néz. A két száraz tiszta szemben olyan fájdalom, hogy beleborzongok.

Nem felel.

Csak annyit akartam itt bemutatni – tudnék mesélni ennél sokkal szörnyűbb történeteket is –, hogy láthassuk, mekkora teherré válhat egy nehéz helyzetbe került ember számára a szeretett gyerek. Mert ez az apa, aki most elmondta a maga ijesztő történetét – meggyőződtem róla –, valóban szívéből szerette a fiát. Úgy vélem, soha nem gyógyul ki teljesen abból az önmegvetésből, ami elborította. Ítéletét a bíróság felfüggesztette. De ő nem tudta felmenteni önmagát.

A gyerek-felnőtt viszony anyagát nem legendákból és mesékből szövi az idő.

De térjünk vissza a felnőtt ember szülővé képzésére. Mivel a csecsemők karbantartása teljességgel a mi felelősségünk, érthető, ha megszokjuk: akkor és azt kell tennünk vele, amit megítélésünk, tájékozottságunk, meggyőződésünk szerint tenni kell. Jól tartott, szeretettel, kíváncsisággal fogadott, stramm, „kívánt” gyerekekkel nincs is semmi baj, ha egészségesek. Ha szívből szeretjük őket, még a nevelést is kibírják.

Igen ám!

De mint már említettem, a kisbaba egyszer csak félrefordítja a fejét, amikor az ételt rakosgatnánk a szájába. Mi azonban tudjuk, hogy a gyereknek erre a kiskanálnyira vagy valamennyire még szüksége van. Végül is ez a műveletlen, írástudatlan, csecsemőgondozásban járatlan kicsi honnan tudná, hogy mennyire éhes. Azt is tudjuk, ha a gyerekkel nem etetnénk meg ezt az utolsó kanálnyit, akkor nyilvánvalóan nyomorultul éhen halna, mint nap mint nap annyi más gyerek is hazánkban. Ezért igyekszünk a szájába tenni az életmentő kanalat. Kíváncsiságból számtalanszor feltettem a kérdést gyerekeiket tömő anyáknak: úgy gondolja, ha nem tömi a kicsit, akkor éhen hal? Erre senki sem válaszolt igennel. Hazánk nem lévén Szomália, még ma sem nagyon halnak éhen a gyerekek. Sajnos van, aki rosszul táplált, de nagyon sokan elhíznak. Jól tudom, hogy amikor jelentőséget tulajdonítok annak, hogy a baba elfordítja a fejét, a „felnőttek” ezt túlzásnak, sőt tévedésnek ítélik. Félreértés ne essék, nem azt akarom mondani, hogy a szájába finoman beerőszakolt kiskanálnyi reszelt alma tragikus sorsra kárhoztatja a kicsit. Azt akarom érzékletessé tenni, hogy már ebben a korai életszakaszban sem merül föl első, magától értetődő gondolatként a kicsi szempontjának mérlegelése. Csak a saját véleményünk. Ezt a magától értetődő beállítódást nevezem én a gyerekkel szembeni tiszteletlenségnek. Senkinek nem jutna eszébe egy teknősbékagyereket tömni. Tudja ő, gondoljuk, mennyi kell neki. Nem hülye. Na de egy embergyerek? Az más!

Bár a kiskanállal történtek ultramikroszkopikus nagyságrendet képviselnek, későbbi tetteink sorában, csírájában már magukban hordják a gyerekkort „eláruló” felnőtt attitűdöt. Később jön a „Nem veszünk semmit!”, a „Nem mész sehova!”, a „Még egyszer nem akarom látni veled ezt a fiút! Megértetted?!”


<< Előző fejezet / Következő fejezet >>


Ha tetszett, ossza meg másokkal is az alábbi gombok segítségével!

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *