19. “Kívánt” gyerek

A kórelőzmény felvételekor – az anya és az apa kikérdezésekor – a „Tervezték, kívánták a gyereket?” kérdés kötelező. Erre a kérdésre száz anya közül százegy igennel válaszol. Előfordul még az ilyesféle válasz: „nem terveztük, de hát nem is tettünk ellene”, „tudomásul vettük”, „nem terveztük, de örültünk neki”. Pályám legkezdetén még jött néha-néha olyan anya, aki a kérdésre nemmel, határozott nemmel válaszolt. Őket az orosz katonák erőszakolták meg.

Hogy a gyerek „kívánt” vagy éppen hogy nem kívánt módon érkezett a világra, annak felderítése bonyolultabb feladat, mint a kérdésre adott válasz egyszerű tudomásulvétele.

A valóság igencsak eltér az egységes „igen” válaszokból kivehető képtől. Ha ugyanis összehasonlítjuk egy ülőgarnitúra, vagy egy hűtőszekrény megvásárlását megelőző családi tanácskozás elmélyültségét és alaposságát a gyerekeink világra hozását megelőző tárgyalásokkal és megfontolásokkal, azt kell tapasztalnunk, hogy az ülőgarnitúra – különösen, ha bőrgarnitúráról van szó – és a hűtőszekrény utcahosszal vezet a születendő gyerek világra jövetelét megelőző megfontolásokban. Egy autó vásárlása esetén az összevetés már annyira hátrányos a gyerekre nézve, hogy a kérdés fel se tehető. Nem találkoztam emberrel, aki szórakozottságában, figyelmetlenségében, vagy véletlenül, tévedésből vásárolt volna egy hűtőszekrényt vagy bőrgarnitúrát, így állítva haza egy májusi délután. Nézd már, Marika! Látod nem vigyáztam és megvettem egy bőrgarnitúrát. Most már mindegy, valahova csak berakjuk. Hogy mik vannak!

Egy gyerek világra hozásának elégséges oka a kölcsönös szeretetből született vágy lenne egy olyan társ után, akinek életében mindkettőnk lénye csodálatosan összeolvad, akivel a kettőnk közössége boldogítóan teljesedik ki. Azt tapasztalhatjuk, hogy ha nagyritkán igazi, teljes értékű és egészséges, felelős gyerek utáni vággyal találkozunk, a kérdezett nők szinte egységesen viselkednek. Tervezték a gyereket? Hangzik a kérdés. Nem érkezik azonnal válasz. Néhány másodpercig az anya felnéz, az arcán legtöbbször utánozhatatlan mosoly, csodálkozás villan át. Aztán jön még egy „igen” vagy „hát persze”, de ezt az eltéveszthetetlen metakommunikációval kísért választ nem lehet sem pontosan leírni szavakkal, sem pedig utánozni vagy pláne megjátszani. Tanítani is csak úgy lehet, ha sikerül bemutatni.

Ezeknek az anyáknak a terhességükről szóló beszámolója a születendő gyerekről szól. Akkor is, ha magukról beszélnek. Azok az igennel válaszolók, akik ha ismernék önmagukat, és a valódi „nem” választ adnák, a terhességről szóló beszámolói önmagukról szólnak. Vagy úgy, hogy milyen rendkívül strammak voltak, vagy pedig hogy milyen szenvedéseken mentek keresztül. Ha az anyát az apa a születendő gyerekkel kapcsolatos viszonyáról kérdezzük, az igazi gyerekváró apáról az igazán gyerekváró anya általában hosszasabban magyarázza, mennyire egyetértett a férj.

Különösen bonyolultan és nehezen alakul azoknak a gyerekeknek a sorsa, akik úgy születnek, hogy anyjuk „gyereket akar”. Minden áron. Nem feltétlenül a szeretett partnertől. Nem érdekes, mi a partner véleménye, „én gyerek nélkül nem tudom elképzelni az életem”.

Ezeket a gyerekeket nemhogy kívánták, de akarták. Anyjuk életének rendkívül fontos epizodistái, díszletei ők. Mozgó, síró, etethető, itatható alvóbabák. Sokkal jobban működnek, mint a műanyagból készültek. Pedig azok közül a drágábbak már be is tudnak pisilni. Anyáik hihetetlenül áldozatos anyák. Fiaik, lányaik nehezen vagy soha nem tudják kiheverni őket. Nehéz nekik harmonikus, teljes életet élni.

De ha már eltértem a fő iránytól, és megtorpantam itt, a „kívánt” gyereknél, hadd mondjak valami üdítőt is. Vannak olyan helyzetek, amikor valamelyik tagja a kapcsolatnak – legtöbbször, de nem mindig a nők – már igazán, és őszintén szeretnének gyereket. Vagy azért, mert csak úgy szeretnének, vagy mert közeledik a szörnyű harmincadik év is, amikor már nem egyre fiatalabb és egyre szebb lesz egy nő. No meg van ugye a karrier, meg a lakás, meg az autó, meg a PhD, meg „Most kezd egy kicsit könnyebb lenni, nem élhetnénk még egy kicsit?” És akkor bejelenti a hölgy, hogy jön a baba, és ő nem fogja elvetetni. Ekkor a „muszáj apa” megharagszik az érkező betolakodóra. (De nem mindig mutatja nyíltan.) A terhesség feszültségekkel, titkolt pityergésekkel, keserűséggel telik meg, és néha mindkét félnek eszébe jut, talán jobb lett volna megvárni az egyetértést. Aztán rendben megszületik a gyerek. A komor atya és a némi aggodalommal teli anya hazacipelik a mózeskosarat és tartalmát.

Biztos, hogy menthetetlen a helyzet? Nem feltétlenül.

Egy „nem akarom apa” meséli:

Tudja, én még nem akartam ezt a gyereket. Fiatalok vagyunk, van még időnk, és most kezdtünk egy kicsit nyugodtabban létezni a nagy hajtások után. Lakás, bútor, autó, nyaralás egyebek. És akkor előáll nekem Juli, hogy a harmadik hónapban van. Megmondom őszintén, marhára dühös lettem. Megkérdeztem – igaz, hogy pikírten –, nem gondolja-e, hogy ehhez nekem is lenne valami közöm, mire Juli nekiállt bőgni, pedig egyáltalán nem bőgőmasina, és rögtön elkezdte hajtogatni, hogy márpedig eszembe se jusson, hogy ő elveteti a gyereket, mert ő arra képtelen. Nem vagyok egy barom, eszembe se jutott, hogy erőszakoskodni kezdjek. Így aztán – tehettem mást? – megbékéltünk, és tudomásul vettem a dolgot, de egyáltalán nem voltam boldog. Juli az egész terhesség alatt stramm volt, egészséges, és komolyan mondom szebb volt, mint valaha. Ha háttal állt, senki se mondja meg, hogy elöl mi van. A szülés is abszolút könnyen ment, semmi zűr. Egy-két hétig a kicsi fel-felsírt éjjel, de nem volt veszélyes. Aztán már reggelig aludt, mint a bunda. Juliról, ha valaki nem tudja, meg nem mondaná, hogy nemrég szült, a régebbi ruhái rámennek, a dereka karcsú, pocaknak nyoma sincs. Őrült jól néz ki. Rettegtem, hogy szétesett tehén lesz, mint annyi barátnője. Magának megmondom, mert az anyját nem akartam bántani, engem ez a gyerek nem tudott érdekelni. Újszülöttnek ráadásul elég ronda is volt, semmiféle apai dolog nem mocorgott bennem. Időnként, ha programunk lehetett volna, még dühös is voltam, hogy a kis nyavalyás miatt ülhetünk otthon a börtönszerű falak között.

Furcsa dolgot szeretnék elmondani magának. Juli barátnői találkozóra ment, kettesben maradtam a gyerekkel pesztrának. Dolgom volt, az íróasztalnál ültem, a kölök szunyált. Nekiindultam, hogy egy kávét főzzek. A konyha felé menve át kell mennem azon a szobán, ahol a gyerek alszik. Na mondom, kettesben vagyunk, megnézlek már magamnak, miféle jószág vagy te. Nézem, nézem, és látom, milyen jó formái vannak, jó szaga van, a bőre a pofáján, mint a nagy, egészséges őszibarackoké. És micsoda szempillák. Anyád! Mi leszel te? Bomba nő? És akkor a kis nyavalyás kinyitotta a szemét, és rám nézett. Bele a szemembe. Csak egy csecsemő tud ilyen egyenesen, szemérmetlenül szembenézni valakivel. Mondom neki, na most mit bámulsz? Én vagyok az apád. Azzal, úgy próbaképpen a hasába böktem. A gyerek néz mozdulatlanul. Még egyszer megböktem a hasát, mire megfogta a mutatóujjamat. Fogta, és szorította. A keze az én lapáttenyereim mellett hihetetlenül picinek tűnt, meleg volt. Na most? Mi van, kisasszony?, mondom neki. És képzelje el, erre elmosolyodott, és meg is szólalt. Azt mondta röviden és velősen: ö! Furcsa szerzet az ember. Úgy meghatódtam, hogy majdnem könnyes lett a szemem. Nem is majdnem, igazán. Azóta ez a kis vacak az én lányom.

Ezzel a beszámolóval csak azt akartam bemutatni, hogy néha ugyan nem igazán jól van megágyazva a családban egy újszülöttnek, de ha jól viselkedik, beleszerethetnek.

Miért kérdezzük, kívánt-e a gyerek vagy nem? Azért, mert egy gyerek életminőségét meghatározó módon befolyásolja, hogy valóban hiányzott-e a pár életéből, vagy csak a megszokásnak engedve jött a világra. Freud Zsigmond sok nagyon okos dolgot és sok kevésbé használhatót mondott, de egy mondása kőkemény igazság: akit az édesanyja igazán szeret, annak szabad az út a sikeres, boldog élet felé. A legmagasabb szintű figyelem, gondoskodás, biztonság vehet körül egy gyereket, de ha a szülői szívek mélyén a gyerek csak egy nemes feladat, kötelesség, az a gyerek másként fog az életben boldogulni, mint a valóban életgazdagító szeretetben fogant. Ne tévesszen meg a látszat, hogy a gyerek nem pusztul bele abba, hogy nem igazán vágytak rá. Ám a dolognak nyoma, eltörölhetetlen nyoma marad. Néha olyan nyoma, hogy jobban tud szeretni, mint kedvezőbb körülmények közül érkezett társai.

De térjünk vissza az „áruláshoz”!

A felnőtté vált ember felnőtt kötelességei miatt mind jobban beszorul a felnőttvilág érték- és szemléletmódjába, világszemléletébe. Azt mondtam „beszorul”. Ez történik, mert hatalmas erők szorítják rá erre a bejárt útra. Ha kielégítő módon nem válik terepszínűvé, a társadalom kiveti magából. Gondolom, ha a Nemzeti Bank elnöke vagy a vezérkari főnök mellére szorított Marvin majommal jelenne meg szolgálati helyén egy reggel, és a felvont szemöldökű titkárnőnek, segédtisztnek így világítaná meg a helyzetet: „kicsit szorítottam, magányosnak érzem magam, nem akartam egyedül bejönni”, abból komoly bajok lennének. Az jellemezhetné az „árulást”, hogy felnőtt fejjel ilyen léha gondolat már meg sem fogalmazódhat kiszáradt, komoly fejünkben.

Pedig létezik belső szabadság, és különleges helyzetekben ez meg is nyilvánulhat. Úgy is mondhatnám, le is lepleződhet.

Egy tizenhat éves „páciensem” apját nagyon nehezen sikerült becserkésznem. A gyereknek az apján kívül más baja nem volt, és az édesapa a gyerek leírása alapján szokatlan jelenségnek tűnt. A szókimondó ember megüzente leányával, hogy ő az ilyen pszichológiai dolgokat marhaságnak tartja, és jobb dolga is van, mint a lánya „lelki csipkéivel vacakolni”. Végül mégis bejött. Addig csak annyit tudtam róla, hogy katonatiszt, de amikor bejött, hát látom, hogy nemcsak hogy katonatiszt, de valóságos, eleven tábornok. Altábornagy. Voltam katona, majdnem vigyázzba vágtam magam. Piros csík a nadrágon, kitüntetéssorok a mellén, segédtiszt ugrik ki a fekete Volgából és nyitja az ajtót. Igazi meglepetésemre az altábornagy úr, akarom mondani, elvtárs, szellemes, művelt, kiváló humorú barátságos ember. Kiderült, az oroszon kívül németül és angolul beszél, ír, olvas. Az ember az előítéleteinek a rabja. Katonatiszt, gondoltam, nyilván lehetetlen alak.

Már az első alkalommal kifejezetten jó kapcsolatba kerültünk, a gyerek ügyében is együtt tudtunk működni.

Egy alkalommal ő kért tőlem találkozót. Késő estére hívtam, utolsó kliensnek, hogy ne szorítson az idő. Kifejezetten kellemes beszélgetőpartnerre találtam benne. Amikor megjött, kissé meghökkentem. Ugyanis az altábornagy úr ünnepségről érkezett, teljes tábornoki díszben. Mellén nem a kitüntetések miniatúrái, hanem az érmek csillogtak, oldalán pedig – kész röhej – egy kard. Nagyon jól festett. Tisztára, mint egy tábornok. Mindig szerettem volna tiszti egyenruhában megnézni magam a tükörben, hát még egy tábornokiban, hogyan is állna az nekem. Egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy elkérem a zakóját, és megnézem magam a játszószoba nagy tükrében, hogyan is mutatok. Természetesen – végül is benőtt feje lágyú, felnőtt ember voltam már régóta – fegyelmeztem magam. Az altábornagy úr izgatottan megszólalt. Ne haragudjon, doktorkám, de megy a hasam. Hol a fenében találok egy mosdót? Lekapta a kardját és a zakóját – ha egy tábornoki egyenruha felső részére szabad azt mondani, hogy zakó –, kapkodva felakasztotta a fogasra, és szaladva igyekeztünk a kívánt irányba. A váró WC ajtaja már zárva volt. Rohantam le vele az alagsorba, és magára hagytam, hogy intézze az ügyeit. Fent, a ruhafogason megpillantottam a tábornoki kabátot. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Arra gondoltam, akinek megy a hasa, az egy darabig biztosan el tudja foglalni magát a megfelelő helyen, és az alagsori WC is elég messze van. Hirtelen magamra kaptam a tábornoki kabátot a csilingelő kitüntetésekkel, és a tükör elé álltam. Nézegettem magam jobbról, nézegettem balról. Nagyon tetszettem magamnak. Különösen az aranyvállap a csillagokkal hatott elegánsan. Ahogy így nézelődöm, hirtelen hangos nevetés harsan fel a hátam mögött. Azt hittem, megáll a szívem. Ott állt a tábornok elvtárs ingujjban és fékeveszetten röhögött. Akármennyire is kellemes jelenségnek mutatkozott a tábornok úr, világos volt előttem, hogy mást nem gondolhat, mint hogy elmebeteg vagyok. Hiszen a filmeken ezek az elmeorvosok, ideggyógyászok, pszichológusok legtöbbnyire hibbantak. Kicsit már koros is voltam ehhez a ruhapróbához, nős, többgyerekes atya, egyetemi tanársegéd, tudományos főmunkatárs, doktor, kandidátus. A Magyar Pszichológiai Társaság alapító tagja, a Magyar Pszichológiai Szemle olvasószerkesztője, megbecsült galopplovas. No meg hát, én kezeltem a nagylányát. Képzeljék el a jelenetet! Állok a tábornok kabátjában, és valószínűleg hülyén nézek. Mit lehet itt mondani? Matt.

Az altábornagy még jó darabig beszédképtelen volt a röhögéstől, majd többé-kevésbé ezt mondta: tudtam, hogy jópofa, de hogy ezt meg meri tenni, azt, ha mondja, se hiszem el. Bár én lennék ilyen bátor, hogy amíg kimegy, felvegyem a fehér köpenyét. Mindig sebész szerettem volna lenni. Megesz a kíváncsiság, hogy néznék ki egy klinikán fehér köpenyben. Nézegesse csak magát nyugodtan, ha akarja, kösse fel a kardot is. De akkor adja ide a köpenyét, nem akarom, hogy tartozzon nekem. Odaadtam. Felvette. Nézte magát jobbról, nézte magát balról. Láthatólag nagyon tetszett magának. Kvittek voltunk.

Íme egy ember, akit nem zárt be a felnőttség kalodája. Pedig a tábornoki rang elég kemény parancs: légy felnőtt, és felejtsd el az ostoba gyerekségeket. Altábornagyunk nem felejtett. Már a ruhapróba előtt is kiderült számomra, hogy otthon amikor a lányával huzakszik, két gyerek vitázik egymással. A katona nem vált gyerekkora árulójává.

Mert ez az árulás elpusztítja bennünk azt a rendkívüli érzékenységet, törékeny finomságot és harmóniát, amit egy egészséges kisgyerek még birtokol. Némi túlzással többnyire olyan a kisgyerek és a felnőtt viszonya, mintha egy elefánt akarna mellső lábával finoman törölgetni egy metszett pezsgőspoharat.


<< Előző fejezet / Következő fejezet >>


Ha tetszett, ossza meg másokkal is az alábbi gombok segítségével!

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *